Összeállítás kárpátaljai szerzőinktől

Csak a kegyelem, csupán az marad

2022. március. 09. - 19:34

Kárpátaljai állandó szerzőink az Irodalmi Jelenben korábban publikált verseiből, kisprózáiból és esszéiből olvashatnak egy válogatást.

Ungvár, Kohlmann Sándor fényképészeti műterme

Dupka György

„A szerencse úgy forog…”
Avagy öt állampolgárság forgatagában

„A szerencse úgy forog:
Ungvárból lett Uzsgorod,
Munkácsból lett Mukácsevo;
Isten látja, egyik se jó!”

— (Fülöp Árpád: Csonka dal)

A székely családból származó, de Ungváron letelepedett Fülöp Árpád (1863−1953) költő, gimnáziumi tanár versének részlete találóan érzékelteti az impériumváltozást Kárpátalján. A vers keletkezésének ideje ugyanis egybeesik „négymegyényi” régiónk elcsatolásával Magyarországtól Csehszlovákiához. Azóta Vári Fábián László versnyelvén szólva a „felnégyelt haza” trianoni keresztjét nemzedékeken át cipeljük.
Kárpátalja megtartásának reménye családomban is teljesen szertefoszlott, amikor 1919. január 12-én a csehszlovák hadsereg bevonult Ungvárra. A cseh légiósok egyik gaztette örökre emlékezetes maradt, ugyanis március 7-én, Masaryk névnapján a nyílt utcán cseh katonák „elvakult dühének esett áldozatul” az ártatlan, dunántúli származású Pós/Posch Alajos újságíró. Az orvosok megállapítása szerint „28 halálos szúrást és számos zúzódást ejtettek rajta”. Óvintézkedések közepette temették el az ungvári Kálvárián, utolsó útjára ezrek kísérték el, akik néma tiltakozással ítélték el a területhódítók túlkapásait. Még a rendszerváltás előtt megígértem a mártír hírlapíró budapesti hozzátartozójának, hogy nagybátyja sírját gondozni fogjuk. Az alkalmanként megejtett sírszemlén, ha ránézek a brutálisan meggyilkolt lapszerkesztő fejfájára, akaratlanul ökölbe rándul a kezem, hiszen megalázott közösségünknek ő volt az első trianoni áldozata.
Így kerültünk Trianon túszaiként egyik államból a másikba, miközben az Anyaország szeretetét sugárzó ölelésére vártunk. Ezt még a fentebb idézett Fülöp Árpád is megélte, amikor az első bécsi döntés következtében párjával együtt könnyes szemmel és virágokkal üdvözölték az Ungvárra bemasírozó magyar honvédeket. 1938. november 2-án írta a Csonka dal második versszakát, melyet megtalált naplójából vettem át:

„A szerencse-kerék úgy jár:
Uzshorodból lett már Ungvár;
Azt kiáltja úr és munkás:
Mukacsevó ismét Munkács!”

Akkortájt a megismételhetetlen örömujjongásban még a költő sem gondolta, hogy öt év múltán a reményteljes visszatérés bevégeztetett, és újra leszakadunk az Anyaország kebeléről. Sőt, a győztesek a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák a legyőzöttek ellen, mert egyetlen bűnünk a származásunk volt.
1944. október végén a tatárdúlásra emlékeztető oroszdúlás a zsigeréig megrendítette a dalnokot is, fájdalom szorongatta szívét, miközben a naplójában az első, fentebb idézett versszakot drámai hangzású refrénként a Csonka dalhoz illesztette:

„A szerencse úgy forog:
Ungvárból lett Uzsgorod,
Munkácsból lett Mukácsevo;
Isten látja, egyik se jó!”

Hozzátartozóitól tudom, hogy a 41 544 sorból álló, gigászi Hunyadi-eposz szerzője, a helyi magyarság lámpásembere ezt követően a szemeteskosárba dobta a tollát. A szovjet népirtást látva az úgynevezett „trianoni búskomorság” áldozata lett, örökös magányba temetkezett, többé egy sort sem írt. A négy impérium- és állampolgárság-váltást átélt költő 90 éves korában halt meg Ungváron, ahol 60 esztendőt élt „az Ung vize mellett”. Barátom, Ivaskovics József zeneszerző a Csonka dalt azóta megzenésítette, és a Credo verséneklő együttes felvette programjába.

Az Anyaországban és szerte a nagyvilágban ki hitte volna akkor, hogy ennyire fáj Trianon! Ilyenkor a magyar királyi csendőrre, majd az amerikás nagyapámra és sorstársaira gondolok, akik az Osztrák−Magyar Monarchia területén beleszülettek a magyar állampolgárságba, majd megkérdezésük nélkül csehszlovák állampolgárok, utána pedig újra magyar állampolgárok lettek. Kérészéletű volt a boldogságérzetük. A háborúvesztés miatt következett a szovjet megszállás. Ezúttal a szovjet állampolgárságot kényszerítették a költő népes családjára, melynek férfitagjait kegyetlenül meghurcolták.
A Gulág-Gupvi lágert megjárt apám és nemzedéke szintén volt csehszlovák, újra magyar, szovjet és ukrán állampolgár, miközben jószerével ki sem mozdult tiszaháti fatornyos szülőfalujából. Úgy született és úgy halt meg, hogy Tiszabökényben élve naponta hallhatta a vasfüggönyön át is az anyaországi Liget, Uszka, Tiszabecs templomainak tornyából üzenetként szétáradó harangzúgást, amely kitartásra ösztönözte a „nem-adom-fel-hitű” embereket. Aztán fiaimmal is megismertük ezt a kisebbségi lélekbe kódolt érzést, mert mi már a szovjet állampolgárságban láttuk meg a napvilágot. A kommunista birodalom összeomlása után, megkérdezésünk nélkül családom tagjait ukrán állampolgárrá nyilvánították.
Ha Kárpátalja tragédiáját a családok szintjén szemléljük, meg kell állapítanunk, hogy azóta sem hevertük ki, hiszen az eltelt évszázadban többször megtizedeltek, megaláztak és kifosztottak minket. Egyet azonban nem tudtak elvenni tőlünk: nyelvünket és hitünket. Mert a felmenőink belénk nevelték az anyanyelvi kultúrát, a mélységes istenhitet, amely megtartó erővel bír.
Ki hitte volna, hogy a rendszerváltás után újabb történelmi mérföldkőhöz érünk? A sokkoló megaláztatások után köszönet és hála illeti az anyaországot és a jóakaratú embereket. A többségi nemzetek tiltakozása ellenére megnyitotta nekünk a megmaradáshoz szükséges reális lehetőségek tárházát. Így a nemzethez tartozást magyar igazolvánnyal, majd magyar állampolgárság megszerzésével is tanúsíthattuk. Az én családom is élt a törvény adta lehetőséggel, nagyapáink, apáink nevében felvettük a magyar állampolgárságot. Tettük ezt elszántan és bátran, annak ellenére, hogy a totális asszimilációnkra törekvő mostoha-országunk vezetése üldözi a kettős állampolgárokat. Az is megfordult a fejemben, figyelembe véve a történelem tanulságait, eddigi eseményeit, hogy vajon melyik lesz a negyedik állampolgárságunk…
A fentiek is bizonyítják, hogy a határokat ugyan meghúzták a fejünk felett, de az összetartozás érzését nem tudták elvenni. Ez megmaradásunk, hitünk, jövőképünk igazi titka. Ma sem kérünk mást a többségi nemzet politikai elitjétől, mint amit száz évvel ezelőtt nagyapáinknak megígértek és szerződésbe foglaltak Európa győztes államai. Közösségi kultúrát, nyelvhasználatot, oktatást és területi önigazgatást kérünk, amit száz évvel ezelőtt már írásban is garantáltak.
Ha kell, újabb száz év tudatában vívjuk tovább nyelv- és kultúramegtartó küzdelmünket!

Ungvár, 2020. február 11.

Beregszász, Hősök tere(Piac tér) háttérben a református templom — Beregszász, Hősök tere(Piac tér), a háttérben a református templom

Lőrincz P. Gabriella

Kegyelem

Megoldották az osztást
Tudjuk jól, tört maradt.

Jelenbe hoztunk múltat, átkot, szerelmet,
Haza helyett házakat.
Szép, de üres tányért rakunk
A hímzett terítőre.
Nem lesz egész,
Így mondják, nem lehet,
Rozsdaette szögesdrót fölött
Szél tépdes idegen színeket.
Kifosztva, állandó adventben
Hogy bicsaklik a szó, a gondolat,
Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.

Kopriva Nikolett

Fehér, mint a hó

Dédanyámon napról napra szaporodtak a ráncok.
Azt mondta, ezek nem ráncok, csak repedezik az arca.
Dédanyám a teát keserűn itta, mert úgy hitte,
édes íz nem létezik. Télen sem fűtötte a házat.
Egyszer elmondta, nem érzi a végtagjait,
mert megcsonkították,
és ami a helyükbe került, az valami más.
Hosszú ruhákba öltözött, nyáron is kesztyűt hordott.
Amikor az ablak előtt üldögélt, azt kérdezte,
tudjuk-e, mi van a hegyek mögött,
és hogy kis sírba temetjük, ugye, mint a gyerekeket,
mert belőle ennyi maradt.
Arca fehér volt, mint a hó.
A repedések mögött sötétség.

Kőrösmező, vasútvonal a Fekete-Tisza partján, a település közelében

Marcsák Gergely

A vonatokról

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.

*

Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.

*

Egy apa a műszakra indulva
a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.
Míg álmodó lányaira gondolt,
utastársává fogadta a halált.

Beregszász, Rákóczi tér, Bereg Vármegyei Kaszinó(Úri Kaszinó)

Kertész Dávid

Az emberiség mindenekfelett

Az invázió idején nem voltunk felkészülve. A galaxis nagyrészt benevolens népekkel van tele, ha vezetőink tudtak is valamit a földönkívüliekről, akkor is csupán ezeket ismerték. Az oktoidok azonban mások voltak: hódító természetű, ragadozó faj. Az első csatákat elvesztettük, szárazföldön támadtak, mert fel akarták használni a bolygót. Mindig így tettek. A következményekre nem voltak felkészülve.

Egy olyan faj, amelyik elérte a csillagközi utazás technikai szintjét, könnyedén elpusztíthatott volna minket, ha a háború egyszerűbb módszerét választja, a szemtől szembeni küzdelemben azonban senkinek sincs esélye az emberrel szemben.

Sokáig gyengének hittük magunkat, de az elmúlt harminc évben rájöttünk, hogy mi vagyunk a legerősebbek. Az ismert civilizációk közötti átlagban gyorsan szaporodunk, bolygónk körforgásához mérten fajtánk nőstényei képesek egy – sőt ikerszülések esetén több – utódot szülni, eközben pedig a hím nincs lekötve egyetlen párhoz, másokkal is szaporodhat. Az invázió idején fajtánk fele – 4 milliárd ember – halt meg. Ma, harmincévnyi folyamatos háború után 15 milliárdan vagyunk. A többi intelligens létformához képest gyorsan gyógyulunk, a hegesedésnek hála komolyabb sebekből hetek alatt képesek vagyunk felépülni. Másokkal ellentétben nem halunk meg azonnal egy-egy végtag elvesztése után, szerveink cserekompatibilisek: képesek vagyunk egyik emberből a másikba vért, sőt akár létfontosságú szerveket transzplantálni, ráadásul ehhez még az sem szükséges, hogy a donor életben legyen.

Az emésztésünk rendkívül hatásos, szinte bármit képesek vagyunk komolyabb károsodás nélkül elfogyasztani, az inváziót követő ’22-es éhínség során a megszállóinkkal táplálkoztunk, ezt a szokást meg is tartottuk, sok más idegen lény is ínyencségnek számít az étrendünkben.

Civilizációnk kezdete óta folyamatos háborúban állunk önmagunkkal is. A legtöbb idegen kultúra az összetartásának köszönhette a fejlődését, mi ellentéteinknek, az oktoid fenyegetésre azonban képesek voltunk egyesülni a Zászlós vezetése alatt. A folytonos háború pedig taktikai tapasztalatokkal szolgált, ami máig hasznosnak bizonyult a harcok során.

A ránk törő oktoidokat három év alatt elűztük a bolygónkról. Elloptuk a technológiájukat, és követni kezdtük őket. Vissza a saját otthonukig. Nem vacakoltunk a planetáris offenzívákkal, ha egy kolónia ellenállt, porig bombáztuk, örökre lakhatatlanná téve a bolygót. Ha valamit meg akartunk szerezni, elvettük. Több civilizáció is egyesült, hogy szembeszálljon velünk. Esélyük sem volt. Offenzívánk brutális és hatásos voltát semmi és senki nem volt képes ellensúlyozni. A hangérzékeny szirének voltak az elsők, akik behódoltak, gyorsan felismertük, hogy egy hangosabb kiáltás megbénítja, egyes esetekben azonnali őrületbe kergeti őket. A rabszolgáink lettek – jobban jártak, mint a tipexek. A feléjük küldött flottilla készlethiánnyal küszködött, így a bevett módszernek megfelelően elkezdtük elfogyasztani őket, ma már a régi Földön is tenyésztjük a fajt ízletes húsáért. Állatok, nem többek; Isten választott, önnön képére alkotott serege ellen esélyük sem volt.

Az oktoidok egyetlen elismerésre méltó tulajdonsága a kitartás. Harminc éve újra és újra vereségeket mérünk rájuk, de még nem omlottak össze, bár ezer sebből véreznek, míg mi egyre erősebbek leszünk.

Az S-322-es alanyt fél éve gyűjtöttem be. Képes velünk kommunikálni, és mi is vele. Valamiféle főpapja a népének, bár az oktoid teokrácia meglehetősen zavaros politikai irányzat, nem egészen vagyunk tisztában egy pap vezetői szerepével.

Az erős fény bántja a látószerveit. Az összes reflektort ráirányíttatom:

– Ha jól tudom a Proxima b-ről származol.

– Zaarusz.

– Hívd, ahogy akarod. Bolygó körüli pályára álltunk, gyere az ablakhoz, nézd meg.

Az ablakhoz lép, egészen közel hozzám. Az őrök rászegezik a fegyvereiket, pihenjt intek. Figyelem s-322-t, amint végignézi, hogy szülőbolygójára, családjára, barátaira tízezer hidrogénbombát dobunk, próbálok rájönni, fajtáján milyen jelei vannak a szenvedésnek. Azt hiszem, látom rajta, látom rajta a szenvedést.

– Holnap újabb üzenetet kapnak a vezetőitek: megadják magukat, vagy mindkét megmaradt kolóniátok a hazád sorsára jut. Már így is kihalóban lévő faj vagytok. Ezután csak állatkertekben és farmokon marad belőletek, nem vagytok jók rabszolgának. Remélem, ezután megfontolják az ajánlatunkat.

– Nem fogják.

– Miért nem? Talán nem értelek titeket tisztán, nem szeretitek a gyermekeiteket? Nem fontos számotokra a népetek életben maradása? Talán mind meg akartok halni, és eleve azért támadtatok ránk, mert tudtátok, hogy mi majd kiirtunk titeket?

– Kalees megszabadít tőletek. Megszabadít tőled is, és pokolra küld azért, amit tettél. Eljön egy hajón, ami nem csillagok között jár, mert anyaga is csillag és kiirt titeket a legnagyobb szükség óráján. Talán még ma.

Elmosolyodom. Hát ezért a kitartás. A vallási fanatizmus az emberiség számára is mindig fontos motiváció volt. Most is ezáltal gyűltünk közös zászló alá. Engem nem érdekel, csupán a motiváció, ami egy sereg élén mindig szükséges, és amit a hit kiválóan biztosít. Isten népe, az ő képére. Szinte megszokásból mondom. Az egyik őrhöz fordulok:

– Connor, maga ugye katolikus?

– Az vagyok uram.

– Oldozza el az S-322-t, és vezessen a kabinjába.

– Uram?

– Csinálja! Parancs.

Eloldozza az oktoid összes végtagját, majd a kirendelt körletébe kísér.

– Hagyjon magunkra – mondom. – Látod azt? – kérdezem S-322-t egy feszületre mutatva. – Ő volt az én népem megváltója. Több mint kétezer éve a béke és a szeretet ígéretével jött hozzánk. Rajta keresztül minden jóra fordulhatott volna. Látod, mit tettünk vele? Felszegeztük egy darab fára. Ha ezt tettük a saját megváltónkkal, mit gondolsz, mit teszünk a tieddel?

Csornyij Dávid

Egy hasonmás nagyképűsége

Kicsit rám hasonlít az Isten.
Megalvadt lelkünk az univerzumban,
és szeretjük a békákat.
Előnyben van, ismeri a jövőjét,
hátrányban, mert ismerem a múltját.
Tudjuk, hogy a hatalom időszakos,
de csodákban gondolkodunk,
csipkebokrokban,
arcokban a felhős égen,
leukémiás hősökben,
hűvösebb illatokban,
pálinkafőzésben.
Díszelgünk a szobád falán,
és néha motyogsz hozzánk
valami reménytelent,
amiben nincs hit, csak esélykérés,
verejtékszag.
Ott vagyunk a felnyitott mellkasodban,
a vesekő-túltermelésedben.
a szorongó bűntudatban, a vöröslő hajnalokban,
az összegyűlt nyálban, amit még nem nyeltél le,
és az ébredés utáni pókhálós szemeidben.
Néha lelket meg szerepet cserélünk,
egyszer fent, egyszer lent,
az esti műszak az enyém,
én éjszakákat építek,
ő nappal malterozik.
S ha én megharagszom,
ugyanúgy megfullad benne a világ
– de csak az haragszik igazán, aki szeret –.
Ha összeveszünk, néhány megiramlott
szívdobbanásban üzeni,
bóbiskoljon nagyképűségem,
és amikor beles a gyóntatófülkébe,
elmosolyodik vak fohászomon.

Huszt, egy lóra fogatolt kocsi női hajtóval, a háttérben a vár

Shrek Tímea

Zina néni

Akkoriban váltam el az első férjemtől, és nem lakhattam többé abban a házban, ahol korábban éltünk. Hiába tettem ki őt, naponta jött rám a milícia. Éjszaka vagy nappal, mindegy volt nekik. Ha a faluban nem volt áram, én voltam a hibás, azt mondták, nálam van zárlat, ha nem volt víz, hogy nálam van csőtörés. Muszáj volt elköltöznöm onnan.

Abban az időben gyerekkel albérletet nem lehetett találni, úgyhogy az egyetlen lányomat le kellett tagadnom. Egy vénasszony magához vett kvártélyba, egyik házába, ahol épp nem lakott senki. Zina néni. Pénzt nem vett el, csak azt kérte, hogy naponta háromszor látogassam meg. Egyszer reggel, amikor kenyeret kellett vinnem, aztán délben, ebéddel, majd este, amikor a házi munkában segítettem neki. Eleinte csak tollat fosztottunk, kukoricát törtünk. Nem esett nehezemre. Úgy négy hónap után aztán egyre furcsábban kezdett viselkedni. Megpróbálta lefoglalni az egész napomat, hogy ne tudjak dolgozni. Ha kihagytam egy-egy látogatást, rögtön azzal fenyegetett, hogy utcára tesz. Én pedig kiszöktem vagy elkérezkedtem a munkából, csak hogy a kedvére tegyek.

Egyszer megkért, hogy menjek be, segítsek neki. Azelőtt soha nem engedett be a házba, csak az előtte elterülő teraszon ülhettem.

– Erzsike, meg kéne fejni a kecskéket – mondta, és intett, hogy kövessem.

A fatákolmány belseje újságpapírral volt kiplakátozva, a padló pedig sárral tapasztva, amire szénát szórtak. Beljebb, a fal mellett négy kecske állt. A vénasszony leült egy székre, nagy csuprot vett elő, és elkezdte fejni őket. Csak álltam mellette, amíg mutatta, milyen mozdulatokkal kell húzni az állat tőgyét. Amikor befejezte, az ajtó felé indultam.

– Ne siess – szólt utánam, majd a lábával arrébb kotorta a szénát, és egy csapóajtóra mutatott. – Emeld fel!

Felemeltem az ajtót, nejlonzacskó takarta el a lejáratot.

– Vedd fel! – parancsolt rám, és én szót fogadtam.

Megcsapott a bűz. Dögszag terjedt szét a házban. Az öregasszony zseblámpával világított a gödörbe. Lenn három kecske állt. Amikor meglátták a fényt, reszketve ugyan, de megpróbáltak kimászni. Erejük nem volt, szinte haldokoltak.

– Ezek még levegőt sem kapnak! Etessük meg őket, mert tejük biztosan nincs – próbáltam finom hangot megütni, bár dühös voltam. Féltem, hogy ha megsértem az asszonyt, az utcára kerülök. Kenyérdarabokat és vizet hozott, én pedig lemásztam és megetettem a kecskéket.

Hogy megszabaduljak a bűztől, megpróbáltam elterelni a figyelmét – az udvarra hívtam, a csapóajtót szándékosan nyitva hagyva, hogy friss levegő jusson a gödörbe.

– Az udvaron is vannak, nézzük meg azokat – mormogta.

A hátsó udvar nagy volt és tágas. Ötméterenként kutyaólak és láncra vert kutyák álltak a magas deszkakerítés mellett. Akadt, ahol a megkötött állat már nem élt. De kecskét sehol nem láttam.

– Hol van itt kecskeól? – kérdeztem tőle, mire az udvar közepére mutatott.

A kutyák habzó szájjal ugattak. A földön újabb csapóajtó állt, az alatt pedig másik nejlon. Az udvaron három gödörben éheztek a kecskék.

Hazaérve átkutattam a lakást. Egy szekrényfiókban dokumentumokat leltem: születési anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt és házassági leveleket. Kiszámoltam: az asszony nyolcvanhat éves, és hét férfival kötött házasságot. Leültem a díványra, és töprengeni kezdtem. Zina néni görbe hátú és alacsony. Fején mindig rózsás fejkötőt visel. Ám a szeme olyan kék, mint a tenger, és olyan csillogása, mint a gyermekszemeké…

Másnap megint mennem kellett hozzá.

– Zina néni, hadd fizessek inkább a lakásért, mert nem tudok szétszakadni – kértem az öreget.

– Nem kell nekem a pénzed! Olyan nehezedre esik segíteni egy vénasszonyon? – kiabált rám.

– Nem, de így nem tudok munkába járni. A fizetségből pedig felfogadhatna valakit, aki ráér és segít.

– Azt hiszed, bárkit beengedek? A kutyákat is azért tartom, mert már nem egyszer kiraboltak.

– Nincs magának senkije? Nincsenek gyerekei?

– Nincs. Gyere velem – szólt, és elindult a ház mögé, keresztül a kutyákkal teli udvaron. Hallottam a kecskéket nyöszörögni a csapóajtók alatt. Az udvar legvégén kiskapu nyílt egy akácosba. Kicsi tisztás közepén egy széles, de alacsony tölgyfa állt. Ágai kétfelé nyúltak, közepén pont annyi hely volt, hogy egy ember kényelmesen leülhetett. Ott telepedett le az asszony.

– Ki kell szedni a szedret. Gyökerestől – mondta.

A kerítés mentén végig szederindák futottak.

– Mit zavar az magának?

– Be fog nőni az udvarra. Ma este szedd ki őket – és ezzel elnyúlt a tölgyfa egyik ágán.

Amíg az indákkal bajlódtam, ő engem figyelt. Szinte élvezte, hogy mennyit kínlódom. Késő este lett, mire befejeztem. Kezemet véresre marták a tüskék. Égett és viszketett. Hazamenet pedig elkapott az eső, bőrig áztam.

Reggel lázasan ébredtem. Úgy éreztem, hogy a kezeim elégnek. Nem bírtam elmenni Zina nénihez. Délben taxit hívtam, és a kórházba vitettem magam. Az orvos azt mondta, ha nem vigyázok magamra, akár tüdőgyulladásom is lehet. A kezemet bekente kenőccsel, és bekötözte.

Este kopogtak az ajtón. Egy magas, kék szemű férfi állt ott, mellette Zina néni.

– Szedd össze a holmid, és tűnj el – mondta egyenletes hangnemben.

– Beteg vagyok, Zina néni, különben mentem volna.

– Most már ne gyere. Egy órán belül add oda a kulcsot a fiamnak.

– Azt mondta, nincs senkije…

– Egy óra múlva visszajön. Add oda neki a kulcsot.

– Ezt csak azért, mert ma nem mentem? Nem érti meg, hogy beteg vagyok?

– Egy óra múlva – hátat fordított és elment.

Összeszedtem a holminkat, felöltöztettem a lányom. A kék szemű férfi pontos volt. Leadtam a kulcsot, taxit hívtam, és egy barátnőmhöz mentünk. Azt hiszem, öt hónap után akkor aludtam jól először.

Tóth Dominika

zsebemben a világ

lekopott pillámról
a festék, éreztem,
milyen meztelen
a világ.

még a virágok sem
akartak nyílni,
úgy utálták a
mesterkélt napot.

szakadt volt a
farmerom és lógott
is kicsit, de a zsebébe
raktam mindent, ami
nem a léleknek való.

a kismuzsalyi középkori templom romjai — A kismuzsalyi középkori templom romjai

Lévai-Alíz Mária

Újszülött

Összekuporodva sír
bennem a gyerek,
nincs, aki megnyugtassa,
nem érzi halotthideg
ujjbegyem simogatását.
Elfolyó magzatvíz után
kitaszítja magát a méhből.
Üresség születik.