Szilánkok ünnep idején

Csörömpölés

Betört ablak képe a szomszédból. A szomszéd országból. Vajon mennyire hűlhet ki egy lakás így március idusán? Elfagynak a csövek is? Vissza lehet-e még költözni bele, ha egyszer hazatérhetnek a gazdái? És hány otthon ablaka törhetett be ugyanígy százhetvennégy éve, hol eshetett az első puskalövés, hol hallatszott az első csörömpölés? Hányan indultak útnak gyalog annak reményében, hogy sikerül biztonságos helyen meghúzniuk magukat? Vagy akkor még otthonoktól távoli csatatereken folyt a harc? Mezőkön, dombokon és folyók mentén? Mögélátunk-e még a „nagy” történelemnek, észlelhetjük-e a dicsőség mögött a félelmet, a kilátástalanságot, a hétfői, keddi, szerdai bizonytalanságot?


A múzeum kertje

A Petőfi Irodalmi Múzeumé. Koszorúzás minden évben a Ferenczy Béni-féle Petőfi-szobornál. A béke szigete. Odakint felvonulnak jobbról és balról, az utcán hömpölyög a tömeg, szólamok szállnak, de a macskaköves udvaron, a kétszárnyú ajtón túl, a belső kertben belső csendesség. Csak az ünnep, Petőfi szelleme. Megvárjuk a déli harangszót, ez hagyomány. Fotózom, jegyzetelek sok éven át, hozzám nőtt ez az ünnep. Minden évben más mond beszédet, többen már nincsenek is velünk. Kányádi, Vathy Zsuzsa, a koszorúzók részéről Kéri Piroska... Abban az évben, amikor Vathy Zsuzsa áll a mikrofonhoz, hatalmas hó esik 15-én. Fehér bundát terít Petőfire, fejére szikrázó kucsmát emel. Akkor már tudjuk, végérvényesen megváltozott az időjárás, megváltozott a világ.


Legyen otthon

Juli meséli, befogadott egy ukrán menekültet. Nagyra tartom érte. Két gyerekkel, egész napos munka mellett a kiadóban és otthon... Este önmagam vizsgálgatom. Vajon, ha nem volnék még mindig elrekesztve a világtól, lennék ilyen önzetlen, áldozatkész, alkalmazkodó? Valóban lennék? Feladnám a nyugalmat, a kényelmet? Julitól sokszor lesek. Amikor megkérdeztem egyszer, hogyan győzi idővel úgy általában, hogy csinálja például, hogy mindig főz, frisset, meleget, azt mondta, az a titka, hogy alapvető dolgok mindig legyenek otthon. Ezt megtanultam. Alapvető dolgok mindig legyenek otthon. Szolidaritás, önfeláldozás – felteszem a listára.


Így múlik el

Édesanyám 15-én hajnalban indul Ácsteszérre, Táncsics szülőhelyére. Az ükapja testvérének szülőhelyére. Itt is koszorúznak évente, mindig nagyon várják őt. Valahogy egyre korábban kezdődik az ünnepség, egyre korábban kell kelnie, ha Budapestről oda akar érni. Idén az első, öt harmincas fehérvári vonatra kell felszállnia. De mi ez ahhoz képest, amikor a megvénült, elképzelhetetlen megpróbáltatásokat és tragédiákat átvészelt hetvenkilenc éves Táncsics 1878-ban úgy dönt, gyalog indul el Komáromból, hogy meglátogassa még egyszer szülőfaluját, Ácsteszért? Oda is ér, de senki nem emlékszik már a forradalom hősére, a börtönéből kiszabadított, megvakult újságíróra. Meg sem ismerik a ráncos, megfáradt aggastyánt. Hát visszaindul az övéihez.


Szabadság

Én még saját apámat sem tudom kiszabadítani a kötelékei közül. A nővéremet egy hete még kivételesen beengedték hozzá, aztán megértette, miért nem engedélyezik többet a látogatást. Szíjak között találta. Lehet ezt? Törvényes ez? És számít egyáltalán, ha nem az? Az enervált ápolónő azt mondta, csapkodott, és fel akart kelni. Sosem vezet jóra, ha valaki fel akar kelni. Ági azt mesélte, úgy járt a lába az ágyon, mintha futna. Azt remélem, tényleg futott, messzire futott a kínok elől. Beszélt valakihez, de nem tudni, kihez, csak szótöredékeket mondott, és a foga nélkül az sem volt érthető. Éjszakánként akadálytalanul hatolok át üvegajtókon, vasajtókon, páncélajtókon, elcsörtetek portáspult, nővérpult és mindenféle cerberusok mellett, kiszabadítom őt a börtönéből, és a karomban hozom ki összement, súlytalanná lett testét. Most már felkelhetsz, apu, felkelhetsz, és futhatsz is. Együtt is futhatunk.


Felhőtlen

A Diószegi úton a Műszaki Egyetem óvodájának udvarán hurkapálcikás kis papírzászlókat fúj a szél. A virágágyásokba, a korán kibújt krókuszok és a hóvirágok közé tűzték le őket. A nemzeti színű csíkok vízfestékvonala girbegurbán, kedvesen ügyetlenül hullámzik a papírlobogókon. A fehéret sem voltak restek megfesteni, nem maradt rajzlapszínű. Meddig marad ilyen bizakodó, büszke és odaadó az ember? Meddig tart ki a felhőtlen hit, és meddig őrződik meg az emlékezet zavartalan tisztasága? Meddig élhetünk a pillanatban, és hol kezdünk szorongani attól, mit hoz a sors? Az eső mindenesetre nem eredt el, a Diószegi úti óvoda fölött legalábbis nem, a zászlók büszkén, sértetlenül várják, hogy készítőik újra megörüljenek nekik tizenhatodikán. És ez így van jól.