A nő mindig máshol van

Babarczy Eszter A mérgezett nő című kötete 22 novellát tartalmaz, amelyek a nőiség sérült, traumatikus oldalát járják körül. Milyen elvárásoktól terhelt, milyen szerepek betöltésére hivatott a 21. századi nő? Mit vár el a nő a férfitól? És ami a novellák szempontjából még izgalmasabb, nagyobb tétekkel játszó kérdés: mit vár el a nő saját magától? Milyen a nő önképe? Mit jelent az – immár nemcsak női – öregedés? A halállal szembenézni?

Nő és férfi kapcsolatában itt van mindjárt a női passzivitás, az erőszaknak való alárendelődés kérdésköre. Néhány novellában úgy tűnik, mintha ez magától értetődő lenne, a nő a férfi erőszakos közeledésének minden ellenállás nélkül behódol. Mintha a nőben létezne egy mozdulatlan séma, veleszületett hajlam, ami csak eltűri, sőt talán kívánja is az abúzust. Valóban így van ez? – teheti fel az olvasó a kérdést.

Miért tűri a Virágok című novella fiatal női főhőse, hogy esténként az ismeretlen vendégtudós minden átmenet nélkül földre teperje, és magáévá tegye, miközben még szavakkal meg is alázza? Miért fogadja el mindezt természetesként?

Ez esetben a névtelen főhősnő lelki vívódásai indokolhatják passzivitását. Mert „talán történik valami”, és a férjével való kihűlt kapcsolatának csorbája más úton-módon kikalapálódik. A nyers testiséget egyszer csak követi majd a gyengédségben megteremtődő teljesség.

Azonban Az erőszak nyelve című novellában mintha indoklása sem lenne annak, hogy a névtelen beszélő miért engedi át a testét idegen férfiaknak. Azaz mégis, ugyanis az erőszak, annak eltűrése maga is nyelv, önmegismerés a novella szerint. A nő részéről az aktusnak nincs köze a vágyhoz, hiányoznak belőle az erotika játékai, mindaz, ami az együttlétet intimmé, emberivé tenné. De épp ez az embertelenség az út az önmegfigyelés szenvtelenségéhez. Ami nyelv, de nem beszéd. Beszédként, üzenetként csak konszolidált nyelvi formában, anekdotává szelídülve adható át.

Az alá- és fölérendeltségi játszma különösen hátborzongató a bekábítószerezett fiatal lány esetében (Az alagút). Miközben a névtelen beszélő folyamatosan kínvallató „barátjának” könyörög, az egyfajta torz Istent és utolsó ítéletet játszik. Ebben a szövegben már nem a miért a novella tétje, talán még csak nem is a terrornak való kiszolgáltatottság, hanem a sérült, beszűkült tudat segélykiáltásainak mesteri érzékeltetése.

Egy másik, nagyon lényeges téma a kötetben a test, a testkép változása és ennek nyomán a nyelvkeresés. A novelláskötet legizgalmasabb vállalása az, amikor a primér testi tapasztalatok egy saját világot megteremtő nyelvet hoznak létre. Ahogy a Szülők című novellában a kíváncsiság, a képzelet szegényessége miatt a kíméletlen önmegfigyelés, a nőiség szerepmintái felett érzett büszkeség keveredik a szülés kiszolgáltatottságával – és azzal, hogy ebben a helyzetben mégis megőrizzünk egyfajta méltóságot.

 A nyelvkeresés különösen sikerült a kisgyerek szemszögéből a Nagymama című novellában. Amikor a nagymama haragszik, azt onnan lehet megtudni, hogy olyanokat mond, miszerint „nehéz ember vagy, és az is leszel”, meg hogy „nem a mi fajtánk”, amihez hozzáteszi, „gyilkos fajta”.

„Mit jelent a gyilkos fajta?” – a kisgyerek számára a nagymama szavai még üres jelentésűek, ezt ellensúlyozandó a saját képzelete, olvasmányai töltik ki az űrt. Ámde az olvasó érzi, talán már nem sokáig lebegnek a jelentések ilyen üdítően szabadon, az egyes szám harmadik személyben bemutatott kisgyerek a stigmatizálás gyilkos nyilainak elszenvedőjeként hamarosan nagyon is tisztában lesz a szavak jelentésével.

Az Emlékpogácsa című novellában az étel testi volta, illetve testetlensége lesz egy új nyelv kiindulópontja. (A kötet egyik legsikerültebb novellájáról van szó.) A bulimiával küzdő narrátor nemcsak saját, különös dinamikájú, bonyolult küzdelmét írja le, de anorexiás húga ételekhez való átszellemült viszonyát is a pogácsasütésben. Valójában különös, saját világ, külön nyelv lesz az anorexiából, amely leginkább a szentség nyelvével rokonítható.  

„Kiüresíti a lelkét, üres és fehér szentély a teste, és kiéheztetett testén át ér el a lelkéig, és azt is kifehéríti, kipucolja. (…) Mintha valami különösen erős zsíroldószer volna az agya, mintha valami különösen hatékony szike volna a keze, mintha a nyelve ízek helyett színeket tudna csak észlelni, és azokat is fehérré akarná összekavarni, mintha a szája örökre zárva volna. (…) Tizennégy éves a húgom, a leány, akit legjobban irigylek e földön. Csodálatos vallása van neki, csodálatosan fehér, semmi sem keveredik benne össze, nem úgy, mint az én gyomromban, az én fejemben, a füzeteimben, a verseimben.”

Amíg a húg az ételek szűzi vallásnak valóságos papnője, addig a narrátor számára az étel „brutális összefonódás, vad és elképzelhetetlen és megnevezhetetlen pornográfia”. „A gyomrom tömegsírnak van teremtve, beveszi az Anyagot, aztán kifordítja magából, üzemszerűen” – mondja. Ilyenkor döbben rá az olvasó, hogy amit eddig csak betegségnek gondolt, micsoda különleges, kiforrott, saját birodalom. Mindezt semmi más, csakis a nyelv mutatja meg nekünk.

A kötet novelláinak színvonala nem egyenletes, a blogszerű, traumákat sulykoló novellák mellett kiemelkedőek azok a szövegek, amelyek a kényszerek sajátos, logikán túli logikáját mutatják meg. A vásárlásmánia mögött a női öregedést a kozmetikai üzlet túlvilágított tükrében (A pokol), a magányt a macskákhoz való beteges ragaszkodásban (Voland), a módszeres, szakszerű szemölcsirtás mögött a falcolást (A kisolló).

Az eddigiekből úgy tűnhetett, hangnemüket tekintve meglehetősen egyneműek ezek a novellák. Viszont a teljességhez hozzátartozik, hogy a játékos, ironikus hang sem idegen a kötettől. A Pushup című novella melltartóvásárlása így indul: „No, akkor én még naiv voltam, és friss szörfös a fehérneműdivat hullámain. (…) Nem tartok én ott, gondoltam, kell a francnak a pushup. Mivel azonban az eladónőnek a sminkje tökéletes volt, a mosolya meg majdnem valódi, és az ilyesmitől én elsírom magam, nem tudtam ellenállni.”

A kötetcímadó A mérgezett nőben is végig kitart ez az ironikus, frivol hangnem, miközben nagyon is komoly kérdéseket vet föl a nőiségről. Azonban egészében a kötet novelláinak hangja mégsem ilyen. Bár a nőt a társadalom elvárásai ezerkarú polipként ölelik-fojtják magukhoz, az írásokban folyton érezzük: a nő valójában nem ez. A nő nem lelhető fel sem a társadalmi szerepmintákban, sem az aktusban, sem az anyaságban, sem a kozmetikai üzlet tükrében, de a mániákban és a kényszerekben sem. A nő mindig máshol van. Szüntelen önkeresés, felkiáltójel, lefutó szem a társadalom szövetében. Hiányzó hely. Erről a hiányzó helyről indulnak a novellák, ez tartja fenn a nyelvet egyfajta izgalmas, elveszésre és önmagunk megtalálására csábító labirintusként.

Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Jelenkor, Budapest, 2020.