Ropog a tűz, messze süt

A tengerihántás az őszi esték foglalatossága volt, amikor az emberek körülülték a tüzet, és beszélgettek. Milbacher Róbert könyvének címe amellett, hogy Arany János balladájára utaló, szép adoniszi sor, rendkívül beszédes. A kukoricamorzsolás ugyanis meglehetősen monoton és tenyérfájdító tevékenység, azonban, ha a rokonok, szomszédok együtt tevékenykedtek, és közben egy jó mesélőtől meghallgathatták a vidék legendáit, észre sem vették, hogy dolgoztak. Az előszóból kiderül, a szerző szándéka szórakoztatóan átadni a közoktatás kánonjához tartozó ismereteket. Egyébként pedig semmi gondja nincs a legendákkal, hiszen minden közösségnek szüksége van rájuk, nem áll szándékában leleplezni a kulturális hiedelmeinket, hanem a tudományos módszerekkel kideríthető valóságot akarja megmutatni.

A Legendahántás nem mindennapi kalandozásra hív a 19. század irodalmi életébe. Végre ez a korszak, végre irodalom, és végre tudomány-népszerűsítés! Ugyanis hazánkban a tudomány-népszerűsítéshez való viszonyulások nem tekinthetők éppen egyöntetűnek: a támogatótól az ellenségesig sokféle vélemény megtalálható a palettán, a szakértők valahogy úgy vannak ezzel, hogy tudományosnak túl populáris, a népnek meg túl tudományos. A természettudományhoz kapcsolódó ismeretek terjesztése eredményesebbnek mondható – könnyebb is szemléletessé és ezzel együtt szórakoztatóvá tenni ezt a diszciplínát –, ugyanakkor a társadalomtudománynak is szüksége lenne a maga Öveges Professzorára.

Jelenleg a humán érdeklődésű olvasók nem maradnak persze tudomány-népszerűsítő művek nélkül, ez idő szerint a legkeresettebbek Hahner Péter kitűnő kötetei, irodalmi berkekből pedig Nyáry Krisztián vagy Háy János szólítja meg a közönséget. A hangsúly ebben az ágazatban a közönség megszólításán van; mindamellett az igazi rendeltetése az lenne, hogy a tudományos gondolkodásmód kialakulását segítse, valamint létrejöjjön valamiféle párbeszéd a tudományos közösség és az olvasók között. Egy érdekfeszítő vitát nyilván meg lehet alapozni olyan izgalmas problémafelvetésekkel, ami sokakat lázba hoz, ha pedig mindezt némi provokatív felütéssel tálalják, az a szélesebb közönség figyelmét is felkeltheti. Az említett hozzávalókkal azonban „mindössze” tudományos ismeretterjesztést tudunk előállítani, a tudomány-népszerűsítéshez kell még némi bűvös adalék, ami általában maga a szerző személyisége. Lehet valaki szakmailag a csúcson, csilloghatnak a tudománymetriában a számok, ha nincs egyénisége, akkor mondanivalója a jól megszokott tudományos közösségen belül marad. A közvetítőnek olyan adottságokkal kell rendelkeznie, ami miatt akkor is kíváncsiak vagyunk a közölnivalójára, ha elsőre nem igazán érezzük közel magunkhoz a témáját.

A „19. századi magyar irodalom” hashtag-re viszonylag kevesen mozdulnak rá (egyébként meg ki gondolta volna, hogy ezzel a korszakkal kapcsolatban is legalább 50+1 tévhit lappang). Milbachernek 2020-ban mégis sikerült egyre több embert megmozgatnia a Facebook-oldalán; ezekből a bejegyzésekből született a nyomtatott forma. A titok a szakértelmen túl az előadásmódban rejlik, a szövegeket jól felépített dramaturgia jellemzi, a szerző nem riad vissza a merész tónusoktól a könyvében sem. A social media virágzó korában érdeklődést kelteni látványos és szokatlan tartalmakkal lehet, fenntartani meg talán varázslattal. A kommunikációs csatornákon zajló rohamos változásokat a tudománykommunikáció sem hagyhatja figyelmen kívül, és amennyiben nem akarunk belekövesedni abba, hogy „Arany János a magyar nép / legnagyobb epikai / költője de mint lírai / költő is a legnagyobbak / közé tartozik”, akkor tovább kell lépni. A kövekkel egyébként önmagában nincs semmi probléma, azokból lehet alapot építeni, csak az a lényeg, hogy jó kövek legyenek, különben nem fogjuk megérteni, hogy mi a vicc az előbbi Petri György-idézetben.

A Legendahántás szépen építkező, rövid fejezetekből áll, és nemcsak azért választottam a recenzió címének, hogy „Ropog a tűz, messze süt”, mert utalás a kötet címadó szójátékára, hanem azért is, mert azt gondolom, hogy a könyv tartalma tágabb horizontra nyit, mint az elsőre látszik. Van egy pompás megjelenésű kötetünk 51 remek irodalomtörténeti szöveggel, ez persze önmagában sem lenne kevés, de mire a könyv végére érünk, a magyar irodalom nagy századát olyan perspektívából ismerjük meg, amilyenből az eddigi tanulmányainkból aligha volt lehetőségünk, ami azért nagy horderejű, mert a reformkor, a szabadságharc és a kiegyezést követő társadalmi fejlődés időszakában született meg a mai magyar nemzet. Azért is tartozik ehhez a korszakhoz ennyi legenda és toposz, mert ez a nemzet létrejöttének a kultúrája. Babits Mihály gondolatával emelem ki a lényeget, aki azt írta „a fiuk számára, akik szeretnek gondolkodni arról, hogy mit tanulnak és miért tanulják”, hogy: „A jelent csak a múltból lehet megérteni: a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni. E múltat mint alapot meg kell ismerned…” .

Így aztán valóban nem mindegy, hogy a magyar nép zivataros századait miként ismerjük meg.

Több írás kapcsolódik a Himnuszhoz, különös tekintettel, hogy az mennyiben járult hozzá a magyar nemzeti öntudat alakulásához. Ma teljesen nyilvánvalónak gondoljuk, hogy a magyarok legszentebb műve születésétől kezdve népszerűségnek örvendett, az erről szóló szakaszokból viszont kiderül, hogy nem volt egyértelmű sikertörténet sem a szöveg, sem a zene tekintetében, ráadásul a címét is rosszul tudjuk.

A 19. századi remekírók életéből egészen intim jeleneteket is elénk tár a szerző. Akinek kényes az ízlése, ugorja át az érzékenyebb oldalakat. Bennem az elején felmerült, hogy mi szükség van az efféle kulturális pletykákra: ha tudunk a zavarba ejtő testi és lelki nyavalyákról, megcsalásokról, bosszúkról és szerelmekről, attól jobban élvezzük és értjük a műveket? Persze, az ilyen álnaiv kérdésekre a válasz igen, például szegény Szendrey Júlia kapcsán. Miután alaposabban megismertem a nemzet özvegyének életét, a rázósabb epizódokkal együtt teljesebb kép bontakozott ki előttem a korszak kultúráját meghatározó személyekről, viszonyrendszereikről és magáról a 19. századról is. Az, hogy Petőfi elszavalta-e a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, több mint érdekes kérdés, ugyanis ebből a blokkból olyan információkat kapunk, amitől a '48-as forradalom már nemcsak egy fejezet lesz az egyik rég elfeledett tankönyvből, hanem valószerű és értelmezhető esemény a történelmünkből. Ez a Legendahántás legnagyobb erőssége: olyan információkat közöl – a szövegek végén található szakirodalmi ajánlással –, ami képes arra, hogy felkeltse az érdeklődést, és kiindulópontja legyen a további vizsgálódásoknak. Ezzel a tudomány-népszerűsítés mint műfaj küldetése teljesítve, sőt ha kiegészítem azzal az észrevétellel, hogy a könyv olvasása után holisztikusabb képet kapunk a 19. század magyar irodalmáról, akkor túlteljesítve. Éppen ezért tekintek el a kötet árnyoldalainak részletesebb kifejtésétől, és nem sorolom taxatíve, mit lehetett volna a szerkesztőnek módosítani, illetve bulvármentesíteni. Eme hátulütőkkel kapcsolatos ellenérzéseim egyébiránt nem is túl határozottak, mert amennyiben enyhítenék a „kattintásvadász” fejezetcímeken, akkor kérdés, kiket lehetne megcélozni, a Legendahántás célközönsége ugyanis elsősorban a középiskolás korosztály.

Egyetértek azzal, hogy Greguss Ágost balladára vonatkozó műfaji meghatározása „úgy hülyeség, ahogyan van” – kár is lenne cizellálni, a megfogalmazás frappáns és helyénvaló. Elfogadom, hogy Berzsenyi Dániel megjegyzése a „magyar irodalom legbunkóbb beszólása”, a fejezet elolvasása után az olvasó is osztani fogja a véleményem. A Dopeman-szöveg viszont nekem kicsit sok volt, habár értem az összefüggést Kölcseyvel, és azt sem vitatom, hogy érdekes felvetés, mégis azt gondolom, hogy Pityinger művész úr szemléltetett opusára a válasz inkább az Arany Jánosról szóló legendák között rejtőzik: „Hát tudja mit? Ne írjon…”

Milbacher Róbert viszont írjon, van még a 19. században számos izgalmas tény, toposz, pszichológiai portré és rejtély, amelyekről egy ilyen jó tollú irodalomtörténész tálalásában szívesen olvasnánk, mert mindent összevetve a Legendahántás hiánypótló kötet. Biztos vagyok benne, hogy az irodalom iránt érdeklődők szívesen forgatják, a bulváros tartalomjegyzéken fanyalgó kékharisnyákat pedig minden bizonnyal megnyugtatja a fejezetek végén található remek szakirodalmi ajánlások sokasága.

Milbacher Róbert: Legendahántás. 50+1 tévhit a magyar irodalomban. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.