„mikor vagyok tinta, üres felület vagy egy jel a papiroson”

A Bethlen Téri Színház 9. alkalommal rendezte meg a SŐT7 fesztivált, avagy a Sissi Őszi Tánchetet. E programsorozat keretein belül került sor a Székesfehérvári Balett Színház "Idézőjelek" című előadására is, Egerházi Attila koreográfus rendezésében. Különlegessége az, hogy a tánc és a zene mellett versszövegek is elhangoztak Sarádi Zsolt színművész (Vörösmarty Színház) előadásában. A verseket L. Simon László A háromlábú lovat etető lány című kötetéből válogatták az alkotók.

„Testem a nagy mű terve, vázlata. A lassan változó vázlat maga a mű, a tökéletlen alkotás: a folytonosan átalakuló szövegkönyv új és új olvasatot nyújt szemlélőimnek. Érzékelhető egyszerűségem s láthatatlan összetettségem az önértelmezés milliónyi lehetőségét nyitja meg; én sem tudom, hogy mikor alakítok, s mikor alakulok, mikor vagyok tinta, üres felület vagy egy jel a papiroson.”

A háromlábú lovat etető lány verseit képek ihlették, de – ahogyan azt L. Simon László is kiemelte az előadás után tartott beszélgetésen – nem illusztrációk. Az általuk kiváltott érzések, hangulatok, gondolatok formálódtak meg papíron, azonban nem festőművészeti alkotások nyelvbe vetítése, hanem azok gyökerének másfajta megjelenítése. Tehát a kép és a szöveg ugyanabból az olümposzi forrásból táplálkozik, viszont más megjelenítési formát választva.

A bemutatott koreográfia is így kapcsolódik a szövegekhez. Ugyanazt beszéli el, csak másképp, a mozgás univerzális nyelvén. Élet és halál kérdéseit feszegetve mutatkozik meg a vers és a tánc harmóniája.

Szeretteink halála és a gyász saját elmúlásunkkal is szembefordít. Ha fiatal vagy, azt jelenti, öregedsz. Ha megszülettél, azt jelenti, meg is halsz. „Vajon csonkítás-e a kenyér megszegése, az élet komor darabolása, saját jövőnk tervszerű kimetszése az időből?” Az élet értelméről elmélkedve a bűn összemosódik a tisztasággal. Félni a tisztaságtól egyszerre erkölcstelen, és az élet súlyának megérzése. A káosz magába olvaszt.

Szakrális és profán egyszerre jelenik meg az előadásban. Emelkedett pillanatokban, mielőtt a zenei feszültség tetőfokára hág, épp mielőtt a legfontosabb szavak elhangzanak, a táncos az asztalra csap, vagy tapsol. Kizökkenünk. A sor utolsó akkordjai, szavai az idő és időtlenség határán, légüres pillanatban hangzanak el, így közelítve az élet utáni, halál előtti állapot súlyos súlytalanságát. Szent és istenkáromló szövegek, mozdulatok. A kettősség eróziója megtisztít, látni tanítja a lelket is.

„Én ezt a testet választottam. Nem ajándék, s nem is a sors szeszélye mindez, nem mások döntése, és nem is a Teremtő akarata. Én ezt a testet választottam, s ő engedte, hogy így legyen, miként azt is, hogy egymást válasszuk.

Bizonytalan létformák tétova találkozása megnevezhetetlen helyen és időben.”

Az érintés élet. Tapasztalata valóság, emléke a múltat szilárdítja, az érte ébredt vágy a reménylett jövőt testesíti meg. Egyetlen külső, biztos pontunk létezésünkhöz az egyre öregedő, halál felé menetelő test. A nézők előtt fiatal, izmos, egészséges táncosok, mozdulataikból élet sugároz. A pusztulás aurája, mely körülöttük lebeg, glóriává nemesül.

„Magányunkon elmerengve a könnyeitől megfosztott szem, a kiszáradt mell, a gyenge kar és az erős vágyak fogságában vergődünk. Végül is mindegy, hogy kinek az akarata, kinek a választása mindez, s hogy milyen erő vagy gyengeség tart egymás mellett minket, mert csak azt az egy mozdulatot, azt az egy, mindent eldöntő érintést vihetjük magunkkal.”