Macskák

szeretem az állatokat. a macskákat például. de az is lehet,
hogy valójában nem szeretem őket, és csak azért mondom,
hogy szeretem, mert akkor engem is szeretnek majd, akik
a macskákat szeretik, vagy legalábbis elnézőbbek lesznek
velem a hétköznapok ilyen-olyan botladozásai, bonyodalmai
közepette, ugyanis bizonyos tekintetben besorolható leszek
a saját táborukba, lesz közös témánk, lesz miről beszélgetni:
milyen aranyos cica, mi a neve, hány éves, és mennyire
játékos, hogy hagyja magát simogatni, olyan édesen
dorombol, meg hogy mit eszik, milyen tápot szeret
(ár-érték arány nem számít), aztán mikor kapott oltást,
mit mondott az állatorvos, meg ha elszökne, hát gps-es
nyakörve van (ha jól értem, a jel fölmegy a bolygóközi térbe,
aztán vissza a gazdi mobiljára), és ott vannak még
a jutalomfalatkák meg a macskafű, aminek a földje
három hét után bepenészedik a konyhaablakban.
meg sem merem kérdezni a feleségemtől, mennyibe kerül
mindez. és az oltás is kurva drága! bocs, nyájas olvasó,
de tényleg! ha demagóg lennék, mint ahogy lehet, hogy
az vagyok, összevetném a kisnyugdíjakkal meg a kezdő
tanárok bérével.

szóval szeretem a macskákat. nem is merem nem szeretni,
mert akkor mit gondolna rólam a feleségem, aki megszerette
ezt a dögöt, pedig korábban világnézeti alapon fejtegette,
hogy ő inkább kutyás, mert a macskák alattomosak,
képmutatók, és csak kihasználják a gazdájukat. hízelkednek,
dorombolnak, mint beosztott a főnöknek. meg hát
a gyerekeim is mit mondanának, ha nem tennék úgy, mint aki
szereti a macskát, vagy legalábbis dörmögve, ám azért jószívvel
elviseli ezt a harmadikat, ha kettőt már kiszekált a lakásból.
mert mióta ideköltöztünk, ez a harmadik macskánk.
az előzőeket elpasszoltuk anyósomékhoz falusi kandúrnak.
az egyik már rég elveszett, talán elütötte egy autó vagy
megmérgezte valamelyik szomszéd, de a másik még
most is ott egerészne, ha nem lustult volna el
a bolti macskakajától.

sokáig egyetértettünk a feleségemmel, hogy a macska
nem lakásba való, mert annak is jobb a tágas tér, meg
különben is, akármilyen szobatiszta, azért szaga van, van
szaga. és ez a szag más, mint a pelenkás gyereké. ez szúrós,
kellemetlen, akárhogy takarítjuk az almot. meg aztán
a székeket, a bútorokat is összekarmolja. egyébként más
macskás ismerősök tapasztalata is, hogy a kaparófa
semmit nem ér, legalábbis többnyire, bár bizonyára van olyan
macska is a szobamacskák populációjában, amelyik, mégis
azt használja. meg aztán nem lehet kint hagyni ételt, mert
felugrik az asztalra, éjszaka belenyávog az álmunkba, s hullajtja
a szőrét. még jó, hogy nem vagyunk rá érzékenyek. bár ez
nem is hülyeség. abba kéne hagynom az allergiagyógyszer
szedését pár napra; most úgyis parlagfűszezon van,
s kivörösödne a szemem, taknyos lennék, tüsszögnék,
s ráfoghatnám, hogy a macskaszőrtől van. de ez kockázatos,
mert döntési helyzetbe hozná a feleségemet. s mi lenne, ha
a macskát választaná? úgy értem, hogy nem akarná eltökíteni
a háztól, s inkább engem hagyna szenvedni. az mindegy, hogy
valójában nem a macskaszőrtől, hanem a parlagfűtől –
azért nagyon rosszul esne.

meg aztán ahogy néz rám a hülye zöld szemével! mármint
a macska. nem hiszek istenben, sátánban, túlvilágban, amolyan
kultúrkeresztény vagyok csak, de nem hazudom azt, hogy
egy jó misztikus film után gyorsan elaludnék. a tudat alá
beépültek nagyanyám boszorkányos meséi féltéglával dobált
fekete macskáról, aminek sérüléseit a következő napokban
a szomszéd öregasszony hordozta magán. ráadásul ez a dög is
fekete, s néha csúnyán néz rám, pedig nem is bántottam.
ha belehugyozik a fotelba, akkor sem merek testi fenyítést
alkalmazni vele szemben, mert az lassan nagyobb bűnnek számít,
mint valakit leütni az utcán. és az is lehet, ha verném, amikor
rosszul viselkedik, később visszajárna kísérteni valami csúf
boszorkány képében. szóval nem merem bántani, mert mi van,
ha mégis létezik, és benéz isten az ablakon. vagy egy drón.
bizony följegyeztetnek mindenek.

biztos azt is fölírta valaki, ha mégsem, akkor most én, hogy
gyerekkoromban kölyökmacskákat vertünk agyon és ástunk el
a kert végében a birsalmafa alatt, ott a málnabokroknál. kicsik
voltak, nyálkásak és nyüszítettek, nyivogtak. a szemük se nyílt ki
még. hogy kereste őket később az anyjuk! rohangált fel-alá,
nyávogott, macskául beszélt, kiabált. nem én vertem agyon őket.
apám vagy nagyanyám. s mintha olyan is lett volna, hogy élve
ástuk el a kicsiket. volt sok alom az évek során. valószínűleg
azért élve, mert apám is gyáva volt agyonverni. így volt
humánusabb. nekünk. én sem mertem volna agyonütni kutyát,
macskát, talán egeret sem. lehet, hogy ma sem. de lehet, hogy
ma már igen. talán embert is, ha úgy hozza a sors. lehetnek
nehéz helyzetek.

viszont, ha már nem tudok megszabadulni a macskától,
nézhetném a dolog jó oldalát. tartása állítólag kedvező hatással
van az egészségre. a keringésre, a szívre. csökkenti a vérnyomást,
az infarktus kockázatát. elviselhetőbbé tehet több
krónikus betegséget. az öregséget. rákeresek a neten is, s azt
olvasom még mindezekhez, hogy a dorombolás frekvenciája
segít ellazulni. végiggondolom, hogy én is kihasználhatnám
a macskát, ha már kiutálni nem tudom. talán még
a határértéken felüli koleszterint is kidorombolná az ereimből.
megóvna a ráktól. de mit csináljak, ha ez a dög többet nyávog,
mint dorombol?

azt is olvasom ugyanott (tele macskás blogokkal a világháló),
hogy a szobacicák gyakran depresszióba esnek, ha
nem éri elég inger őket, ha el kell fojtaniuk kirobbanó
energiájukat, mert szűkös a tér, és nem tudják kimozogni
magukat. vagyis játszani kell velük, tornaórát tartani nekik,
szeretgetni őket, különben mentális zavaruk támadhat,
márpedig, gondolom tovább, ha ilyesmit diagnosztizálna
egy macskapszichológus, akkor a macskagazda a jószág lelki
bántalmazásáért (értsd: ingerszegény környezet), börtönbe is
kerülhet. ugyan erre talán még nincsenek paragrafusok,
ám ez csak idő kérdése.

szeretem a macskákat. vagy nem szeretem. mindegy. aki
olvassa ezt a verset, jobban tudja nálam, mit gondolok.
lesznek, akik jó nagy téglát kötnének a kisgyerek nyakába,
aki voltam, vagy zsákba gyömöszölnék, s ott dobnának be
a vályogvető gödrökben felgyülemlő langymeleg nyári tóba,
ahol az a legmélyebb, és néznék, meddig bugyborékol
a feszín. vagy nem dobnák a zsákot a vízbe, de
a vásznon keresztül addig ütnének szívlapáttal,
míg el nem múlik vinnyogásom. esetleg élve temetnének
el, szórnák rám a földet, s megtaposnának. toporognának
fölöttem, ameddig el nem ülne a talaj hullámzása,
el nem halkulna nyöszörgésem. vagy ha nem a kisgyereket,
akkor engem ölnének meg, mert igazság lakik az ő szíveikben,
és sohasem könyörülnek.

nézem a macskát, ahogy itt döglik az iskolai laptopomon.
nem tudom, miért szokott rá, hogy azon alszik. félálmában
nyújtózik picit, szeme résnyire nyitva, nézi, hogy nézem.
beleborzongok: isten, boszorkányok, drónok.