Szégyen

ősz lesz. vagy tél. az évszakot onnan tudom: átlátni a fák
gallyai között, és gyorsan sötétedik. amikor ezt a verset
írom, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan
keveredünk oda. készülünk rá, vagy csak valahonnét
hazafelé tartva megállunk útközben, és bemegyünk? még
világos lesz, amikor keresni kezdjük. nem is kellene keresni,
hisz korábban sokszor járok majd ott gyerekkoromban
apámmal, az ő apja sírjánál. nagy nyarakon, borostyánok
között, örökzöldillatban meséli apám, itt nyugszik
nagypapa, és hogy milyen ember volt. hallgatom
megilletőtődötten, s már nem tudom, mire gondolok majd
akkor. talán arra: valamikor én is odakerülök, s mennyire
hideg lehet ott lent, télen, a fagyott földben. aztán
nagyapám mellé kerül nagyanyám, később apám, végül
anyám. ritkán látogatom őket, nemigen járok temetőbe.
biztosan sokan megszólnak, akik megfordulnak arrafelé,
mert ott van halottjuk, de szóvá csak keresztanyám
teszi néha. rosszallón említi: a férjével rendbe tették
a sírt, hatalmas volt a gaz; biztosan régen voltam arra. fél
délelőtt nyelték a port, vittek virágot, ültettek is,
s összeszedtek két kullancsot. szégyenkezem majd, de
nem magyarázkodom. aztán, amikor a feleségemmel
azon az őszi vagy téli napon keresni kezdem a sírt,
nem tudom, mit érzek. a megszokott úton, megszokott
sírhelyek között indulunk a régi református temetőben
szüleim parcellája felé. emlékezetes márvány obeliszkek,
családi kripták jelzik az irányt. gyerekkori történetek
rémlenek: melyiket törték fel, hová húzódtak be bulizni
részeg fiatalok porladó csontok között keresve a kisváros
kínálta kalandot, de hogy milyen elvadult lesz minden,
csak akkor tűnik fel, mikor az egyik temetői sugárútról
befordulnék a sírok közt futó mellékutcák valamelyikébe,
ám a növényzet, a növények, mint egy csipkerózsika-
mesében, utamat állják. nem értem majd, nem értem,
honnan kerülnek oda hirtelen; hirtelen, esetleg
egy-két-három év alatt a lapátnyél- vagy karvastagságú
fák meg mindenféle bokrok, gazok, amiknek a nevüket
sem tudom. később megkérdezek valakit, azt mondja,
ecetfa és lícium növi a temetőt, ahova pár éve még
temettek. próbálok utat törni magamnak, magunknak
a szüleim és nagyszüleim sírja felé, hajtogatom az ágakat,
tövisek karcolják ruhám, kezem, egy ág az arcomba csap.
minden be van nőve dudvával. ezek szerint mások sem
látogatják gyakran a sírkertet. persze lehet, más sírok
halottjainak már a hozzátartozói sem élnek, elvégre
az a régi temető. de akkor is! megyek erre és arra, korán
szürkül, sötétedik. tél lesz. vagy későősz. folyton
visszamegyek a kriptasorhoz, ahonnan húszméternyire
csak a sír, amit keresünk, ám annyi is elég, hogy
elkeveredjek a dzsumbujban. a feleségem egy idő után
nem jön velem, kint vár az úton; aztán mégis, ő is keresi
a sírt. ketten sem találjuk. néha átkiabálunk egymásnak.
később kimegyek a ravatalozóhoz. emlékezni fogok,
onnan, a másik irányból rálátni apám kopjafájára. a régi
polgármester faragja, mielőtt a közös sírkövet felállítjuk,
de meghagyjuk az előzőt. mintha látnám is a félsötétben
kicsúcsosodni a fák meg a bozótos fegyelmezetten
összezáruló tömbjéből, de hiába indulok toronyiránt,
a növények folyton eltérítenek, és ránk sötétedik.
eszelősen keresem, keressük a sírt a zseblámpa fényénél.
nem is tudom, hogy kerül hozzánk zseblámpa. talán
az autó csomagtartójából. vagy a kisfiunknál lesz, aki
velünk jön? az is lehet, ő ott sem lesz. erre már nem tudok
visszaemlékezni, amikor ezt írom; a kinti bozótosnál
nagyobb a benti dzsumbuj, ahogy felnő, burjánzik bennem,
s belülről karcol a szégyen: nem találom a szüleim sírját.
anyám még csak páréves halott akkor. nem tudom, ki előtt
röstelkedek majd jobban, saját magam vagy a feleségem,
esetleg a gyerekünk előtt. valószínűleg fiunk előtt,
méghozzá annyira, hogy őt törlöm a temetői képkockákról,
mintha ott sem lenne. pár év csak, és valahol már én is
a földben, és nem várom el, akkor már persze hogyan is
várnám, de előtte sem, hogy eljárjon a síromhoz. rendben
tartsa, virágot vigyen. ám abban az őszben vagy télben
még én botladozom a sírok között, és rálépek a halmokra,
amelyek alatt boldog és boldogtalan emberek nyugszanak
házastársukkal, családtagjaikkal. esetleg egyedül. mint
az a néhány hónapos csecsemő, akit nagyapám közelébe
temetnek. vagy nagyapámat temetik egy csecsemősír mellé?
botladozom a hantokon, a gazban, a sűrű bozótosban
a talán ecetfák, a talán szúró líciumok között, de valójában
az időben, az emlékeim és az érzéseim közt tévedek el.
magamban. bennem nő nagyra a csönd, a zaj az alacsony
esti ég alatt, ahol csillagok sincsenek, csak a kisvárosszél
meghatározhatatlan fényei, és a zseblámpa csóvája mutatja,
hogy nincs, nem vezet út semerre. és botladozom csak
magamban, és belülről nő a szégyen, mint apámban
a rák, és eltévedek az ismerős terepen, és recseg a csönd,
és horzsol a csönd, és bukdácsol, csetlik-botlik a csönd, és
akkor közelről hallom a feleségem hangját: megvan.