Irodalmi karaván – Határtalan utazás a magyar irodalommal

2022. október. 30. - 19:57

Három nagyszerű kortárs alkotó: Lövétei Lázár László, Száraz Miklós György és Zalán Tibor lesz a Juhász Anna Irodalmi Szalon vendége Aradon! A rendezvényre a Jelen Házban kerül sor november 3-án este 18 órától. Az est házigazdája és moderátora: Juhász Anna.

A meghívottak az Irodalmi Jelenben korábban közölt műveit ajánljuk kedvcsinálóként.

Lövétei Lázár László

(Tizedik) ecloga-féle

„Élni először itt e világon

s élni utolszor.

Látni a földet, látni csak egyszer

és soha többé...”

(Kosztolányi)

Hajnali ötkor fölkerekedni,

és ki a házból.

Állni a nonstop pultja előtt, és

inni a kávét.

Nézni, ahogy künn pirkad a hajnal,

s indul a banzáj.

Egy kicsit élni, s fél nap után már

bánni a dolgot.

Dönteni jól, vagy dönteni rosszul,

hogy mi legyen most.

Menni a fák közt, látni a földet,

s csöndben örülni.

Írni ilyen kis ecloga-félét,

vagy le se szarni:

ülni a fűben, majd elegánsan

visszavonulni.

Csíkszentdomokoson, 2010 elején

Száraz Miklós György

Valószínűtlen gyilkosság

„Mennyire hihető, hogy nem ismerte áldozatát az a harminckilenc éves ukrajnai magyar férfi, aki Ökörmezőn született, aztán áttelepült Magyarországra, ahol programozóként dolgozik, és vasárnap este Sashalmon, a Futórózsa utcában halálra szúrta azt a harminckilenc éves ukrajnai magyar férfit, aki Ökörmezőn született, aztán áttelepült Magyarországra, ahol programozóként kereste a kenyerét, amíg meg nem halt?” Meglepetten olvasta a hírt a villamoson az Esti Újságban, amit sosem szokott megvenni, aznap is csak azért került a kezébe, mert vasárnap volt, Diána ügyeletben, és ő reggel, a konyhaasztalnál, a tegnapról maradt felmelegített kávéját egyedül kortyolgatva elhatározta, hogy kirúg a hámból, és elmegy a kiállításra, amit már hónapok óta szeretett volna megnézni, de valahogy sosem tudtak rá úgy időt szakítani, hogy együtt tehessék. A felmelegített kávé nem ízlett igazán, de azért kitöltötte a bögrébe a maradékot, és kiballagott az erkélyre. Hétágra sütött a koradélelőtti nap, varjúkárogást hallott, és a szemben lévő iskola üres kosárpályáján meg is pillantotta a palánk tetején gubbasztó fekete madarat. Elnézett a kék színű, lapos tetejű épület mögötti, az övékénél alacsonyabb, ötemeletes panelházak sorai fölött, és messze-messze, a Duna túlsó partján megpillantotta a Palota kupoláját. Ahogy mindig, most is megállapította, hogy a tizedikről milyen távolinak tűnik a folyó túlpartján elterülő Buda. Ahhoz képest különösen, hogy, ha elcsípi a földalattit, alig harminc perc alatt odaér. De aznap nem sietett. Ráérősen akart borotválkozni, végül meg sem borotválkozott, egyszer én is lehetek borostás, simított végig az állán, és a fogát is az erkélyen, félmeztelenül, pizsamanadrágban, terpeszállásban mosta meg. Előre élvezte, ahogy a sárga villamos, mint egy vén bárka, nyöszörög és ringatózik alatta.

A villamos tényleg majdnem üres volt, egy göndör kisfiú ácsorgott a peronon, hóna alatt kosárlabdával, odabent pedig egy fekete kabátos öregasszony pötyögött elmerülten a mobilján. Haladási iránnyal szemben telepedett le az ablakhoz, és olyan kíváncsian nézelődött, mintha külföldön vagy legalább is idegen városban járna, nem hivatalos úton, hanem utazóként. Sashalom határában zötyögtek, a lakótelep utolsó házai is elmaradoztak, amikor felfigyelt a szemközti ülésen heverő újságra. Fölvette, belelapozott. Igazából nem érdekelte, tudta, hogy mit talál benne, politika, pletyka, járványhelyzet, nem is igen figyelt oda, ki-kinézett az ablakon, lapozott, elolvasta a képaláírásokat… Az ötödik oldal alján akadt meg a szeme a rövid tudósításon. Valószínűtlen gyilkosság. Ez volt a címe. Minden gyilkosság valószínűtlen, futott át az agyán, aztán az is átvillant, hogy ez egyáltalán nem biztos, mert elképzelhető, hogy van olyan helyzet, amikor bárki, és felderengett valahol egy csöpp hála is, hogy milyen szerencsés, hogy ő nem bárki, hogy még soha nem került olyan helyzetbe, de addigra már benne is volt, olvasta a sorokat…

Nem értette. Háromszor is elolvasta, kapkodva, hitetlenkedve, csodálkozva, aztán negyedszer egészen lassan. Talán vicc, baráti tréfa? De hogy lehetne? Senki nem tudja, hogy hová indult, ébredéskor még maga sem tudta, senki sem tudta, még Diána sem, hogy ma, kivételesen, villamosra száll, és elmegy megnézni azokat a festőket. Körülnézett. Az öregasszony ugyanúgy ült, felé sem pillantott, rendületlenül pötyögött, a srác, talán megérezte, hogy rámereszti a szemét, visszanézett, aztán elkapta a tekintetét. Nem. Ők nem. Kibámult a sínekkel párhuzamos úttestre, hátha egy autóban ismerősöket fedez fel, akik fülig érő szájjal vigyorognak rá a kocsiból. Az utca üres volt. Mi ez? Újra nekifutott a soroknak, vasárnap este, összecsapta az újságot, kereste a címoldalon a dátumot, mintha az bármit megmagyarázna. Aznapi újság volt, esti újság, délelőtt fél tízkor.

Zavartan ült, újra és újra el kellett olvasnia a sorokat, hogy talán észreveszi a tévedést, nem is az van odaírva, amit olvasott, eltévesztette, a szeme kihagyott vagy hozzátett egy-két betűt, és ettől megváltozott, egészen más lett az értelme. Baljós gondolatok is felködlöttek, megformálatlanul, de annál ijesztőbben, hogy talán az oroszok, vagy az ukrán titkosszolgálat, vagy éppen a magyar, valami összeesküvés, de ugyan miért, mi értelme volna, ki ő, talán mégis a barátok, Diána szervezte, de nincs ünnepelni valója, a születésnapja egy hónapja volt, a névnapokkal meg nemigen törődnek, tévedés lesz, rossz tréfa, sajtóhiba, véletlen egybeesés. Átböngészte az oldalon a többi cikket, hátha kiderül valami. Marokkói migránsok rohama, Hózápor temetett be egy oázist a Szaharában, Véresre verte szerelmét a pankrátornő, Utcán táncolt meztelenül a bedrogozott celeb… Összehajtotta az újságot, felnézett. Az öregasszony pötyögött, ahogy egy-egy billentyűt megnyomott, keskeny, vértelen ajkával is megformálta a betűket. A srác háttal állt, fél kézzel lógott a kapaszkodón, a kocsi jobbra-balra himbálta a testét. Nem. Nem lehet. Ez csak egy kölyök. Ledobta az újságot az ülésre. Elővette a mobilját. Ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor is búgott már, de akkor sem szakította meg, és a sokadiknál végre felvették. Meg sem várta, hogy Diána beleszóljon. Mondd, ismersz valakit, aki harminckilenc éves, Ukrajnából jött, Ökörmezőn született, és programozóként dolgozik? Az asszony megijedhetett a hang idegen csengésétől és a kérdéstől.

Ki az, ki beszél, nyögte ki. Mi történt? Baj van?

Én vagyok, én-én-én. Válaszolj a kérdésemre!

Ha ez tréfa, azt megemlegeted. Akkor ne kerülj a szemem elé!

Kérlek, válaszolj!

Rajtad kívül, úgy érted?

Úgy, Jézusom, persze hogy úgy.

Nem, rajtad kívül ilyet nem ismerek.

Talán mondott vagy kérdezett volna még valamit, de kiáltás hallatszott, határozott, parancsoló mély férfihang, valahonnan mögüle, mintha egy hosszú, visszhangos folyosó végéről, Diáánaa! Szia! Le kell tennem, hívnak a műtőbe, és ő magára maradt a tanácstalanságával és a kérdéseivel, a valószínűtlen gyilkosság hírével, amit most már ő is valószínűtlennek, sőt hihetetlennek érzett. Azt gondolta, odalép az öregasszonyhoz, aki most is a telefonjával volt elfoglalva, és ez most gyanúsnak tűnt. Talán éppen azért, mert semmi gyanús nem volt benne. A srác még mindig lógott, de legalább néha rásandított, az előbb is elcsípte a tekintetét. Odalép a vénasszonyhoz, kérdez tőle valamit, mindegy, hogy mit, csak hogy szóra bírja, hogy tud-e beszélni, hogy kiderüljön, nem álruhát visel, nem kísértet, hanem csak egy vénasszony, aki a lányával vagy az unokájával levelezik. Éppen rászánta magát, majdnem elindult, ám akkor az öregasszony felemelte a tekintetét, és ránézett. Nem valahová abba az irányba, hanem rá. A szemébe. És a pengevékony, vértelen száj gúnyos mosolyra húzódott. A srác is őt bámulta, a hóna alól, fél szemmel. Ezek ketten mégis, ezek veszélyesek, ők a halál, nem kaszás csontváz, nem egy, húszan is lehet a halál, vagy mégis álca, gondolta, orosz kémek, ukránok… Elfordította a fejét. Ülve maradt. A srác a megállóban leszállt. Átszaladt a villamos előtt, és az út másik oldalán, a pálya szélén a drótkerítésnél öten-hatan, csupa pattanásos kölyök, ujjongva fogadták. Az indító berregett, a szerelvény sikongva, rázkódva nekilódult, a vénasszony ismét a telefonjára összpontosított, az ablak mellett megnyugtatóan suhantak egymás után a villanyoszlopok.

Kicsit megnyugodott. Nem tartott sokáig, mert aztán az tűnt fel neki, hogy már vagy tíz megállót haladtak, és senki nem szállt fel, és megint olyasmi motoszkált az agyában, hogy a halál villamosa jött el érte, a kosárlabdás kölyök megúszta, tévedés volt, van még ideje, de őt és a vénasszonyt kérlelhetetlenül hurcolja magával a kísérteties jármű. Elhatározta, hogy a következő megállóban leszáll. Ha ugyan ez lehetséges. Ha engedik. Felállt, szántszándékkal, szinte dacból, az öregasszony felé indult. Elhaladt mellette. Most vesd rám magad, most nyúlj felém a görbe karmaiddal. Éppen az ajtóhoz ért, amikor recsegő hang szólalt meg a feje fölött: kedves utasaink, kérjük a szerelvényt elhagyni, végállomás következik. A végállomás szó ugyan baljós képzettársításokat is megengedett, ám a téren, ahová a lassuló jármű csikorogva bekanyarodott, semmi gyanúsat nem látott. A fagyizó utcára nyíló ablaka előtt babakocsis mama, a csarnok bejáratában kéregető hajléktalan, a kocsma ajtaja kitámasztva, mellette középkorú, jól öltözött pár, az újságos a bódéja küszöbén állva füstöl, a hársfák alatt, a filagória mellett idős nénik virágcsokrokat kínálnak.

Még mozgott a kocsi, amikor lelépett a vaslépcsőről. Az újságos felé tartott, Esti Újságot kért. Az újságos vidáman csóválta a fejét: vasárnap nem jelenik meg, a szombatit meg az utolsó szálig elkapkodták a meccs miatt. Először megkönnyebbült, a rend, a kiszámíthatóság, mindjárt minden helyrebillen, így van rendjén, vasárnapi újság nincs, mégis tréfa lesz, végül is nem bonyolult, ő maga is meg tudná csinálni, egy délelőtt sem kéne, hogy összerakjon és kinyomtasson egy hasonlót, még a fényképeket is ki tudná cserélni, ismerős arcokat illeszteni oda, ahová kell, hogy a hatás, a meglepetés még letaglózóbb legyen. Az újság, hasított bele, otthagyta a villamoson. Sarkon fordult, elindult a megálló felé, a bizonyíték, ha mégsem tréfa, de hát mi más, és mégis, akkor is, már szaladt. Két szerelvény, kétszer három-három kocsi állt a párhuzamos síneken egymás mellett. Az egyik üres, a másikon, honnan a fenéből került elő hirtelen ez a sok ember? Nem tudta, melyik lehet, nem figyelte, az is csak rémlett, hogy a középső kocsiban utazott. Az utasokkal teli szerelvény elindult, mielőtt odaért volna. Legalább a másikon végigszalad. Ez az! A középső kocsiban, ott fehérlik az ülésen. Nem az volt. Csak valami reklámújság. Mást nem talált.

Leült a hársfák alatt egy padra. És ha mégis félreolvasta? Nem lehet másként, nincsenek olyan barátai, ha egyáltalán vannak barátai. A titkosszolgálatok meg mit akarnának tőle? És miért így adnák tudtára? Képtelenség. Semmi értelme. Jólesne egy cigaretta. Három éve nem dohányzott. Jólesne egy pohár rövid. Unicum, vagy inkább pálinka. Meg egy pohár sör. Négy hónapja egy kortyot sem ivott. Felállt, a kocsma felé nézett. A középkorú pár, a férfi fehér ingben, a nő magassarkúban, sárga blúzban és feszes szoknyában, még mindig az ajtó mellett beszélgettek. Elindult feléjük, vágyat érzett, hogy megszólítsa őket, elmesélje nekik az esetét, megossza velük, hogy aztán együtt nevessenek a tréfán, vagy együtt keressenek magyarázatot, de mégsem szólította meg őket, pedig fesztelennek látszottak és értelmesnek, akikkel biztosan jó lenne barátkozni. A söntéspultban álló vörös képű, bajuszos férfi kajánul bámult a képébe, nem is köszönt, vagy az is lehet, hogy már korábban köszönt, már akkor, amikor ő a gondolataiba merülve belépett? Lehet, hogy ő nem köszönt? Köszönjön másodszor is? Kért egy pohár szódavizet. Felhajtotta, kért még egyet. A bajszos vigyorogva sprickolta tele a poharat, a víz sistergett, gyöngyözve habzott. Azt is felhajtotta. Mennyivel tartozom, kérdezte a pénztárcája után kotorászva.

Sokkal, barátom, nevetett gúnyosan a csapos. Ahogy mindannyian. De a szóda ingyen volt. Egészségére! Kibírhatatlan ez a hőség.

Nem is gondolt rá, a melegre, észre sem vette, annyira lefoglalta az a valami, dolog vagy ügy vagy minek nevezze. Izzadt, érezte, hogy csatakos a hónalja. Kilépett, félszegen és sóvárogva sandított a középkorú párra, akik se nem hangosan, se nem halkan beszélgettek, ahogy elment mellettük, ránéztek, úgy érezte, szinte várakozóan, ezért tétován biccentett, de nem állt meg, továbblépett, és nem is pillantott vissza. Mindenki be volna avatva? Nem lehet, az kivitelezhetetlen. Akkor megbolondult?

Leült egy padra. Jó lett volna ugyanarra, ahova az előbb, de azon már egy idős hölgy ült zöld kalapban, szürke kabátban, és papírzacskóból morzsát szórt a galamboknak. Bámulta a maga padjáról a nénit, olyan, mint a nagyanyja, az anyjának az anyja, ő is mindig fázott, nyáron is kardigánt hordott, volt egy méregzöld, kötött angol kardigánja, valami nyugati segélycsomagból, évek során leszakadoztak, kicserélődtek a gombjai, ahány gomb, annyiféle, és ő gyerekkorában utálta azt a kardigánját, undorodott a gomboktól, és most nem értette, miért nem szólt soha, miért nem kérte meg, hogy cserélje le a gombokat egyformára.

Üldögélt még valameddig, talán sokáig, talán nem, eszébe jutottak régi dolgok, főleg a gyerekkorából, a kárpátaljai falujából, mindenféle névtelen alakok, púpos öregek, görnyedtek, kucsmásak, viharkabátosak, hajdani barátok, inkább kölyökcimborák, gonoszak és ártatlanok, amilyen ő maga is lehetett. Elhatározta, hogy nem hagyja magát, akár félreolvasott, akár megbolondult, akár összeesküvés, mindegy, ha meg kell halnia, hát meg kell halnia, legyen, ahogy lennie kell, de azért is megnézi a kiállítást, és amint lehet, ha lehet, hazalátogat, ahol tíz vagy talán már tizenöt éve nem járt, viszi Diánát is, aki évek óta hiába kérleli, hogy utazzanak el, mutassa meg neki, látni szeretné, hogy hol született, és hol nőtt fel. Megkönnyebbült. Évek óta nem érezte magát ilyen otthon. A teret is szerette. Hátradőlt, kinyújtotta a lábát, úgy nézett körül, a filagóriában néhány széken fiatalok ültek, a dobogón valami költő szavalt, mikrofon nélkül, ezért csak érthetetlen foszlányok jutottak el a füléig, a locsoló földbe ágyazott csapja körül kis tócsa gyűlt a fűben, a vízben egy veréb önfeledten, csapkodva, fröcskölve fürdött, mártogatta és rázogatta a szárnyát. Mielőtt elindult, megpróbálta felhívni a feleségét, hogy megnyugtassa, csak néhány szót akart mondani, nem is az volt a lényeg, hanem hogy a végén azt mondja, szeretlek.

Gyalog ment. Azt sem tudta, mikor gyalogolt utoljára úgy igazán. Végigballagott a térről nyíló sugárúton, át a folyó nagy, fehér hídján. A közepén megállt, rákönyökölt a remegő korlátra, hosszan bámulta a folyót. Hallgatta a rikoltozó sirályokat, figyelte a sétahajókat, a kikötőkben nyüzsgő sokadalmat, a Várhegyen magasodó palota tömbjét, a várfal küklopi kövei előtt zöldellő cédrusokat, és messze-messze a hegyek kéklő vonulatait meg a felhőket. Elérzékenyült, talán egy könnycsepp is kigördült a szeme sarkán, persze lehetett a szél is.

Sosem vagy inkább régen élvezett úgy kiállítást. Újra és újra visszatért egy-egy képhez. Hosszan bámulta a festményeket. Szerencsés volt, a hőségben inkább strandra meg kerthelyiségekbe vágytak az emberek, rajta kívül csak néhányan lézengtek a termekben.

Kora este volt, amikor hazaindult, megint gyalog, át a hídon, végig a sugárúton. Betért a kocsmába is. Ivott egy pálinkát, és csak egyet. Elkortyolt egy pohár sört is. Hívta Diánát, aki megint nem vette fel. Aztán elindult a Futórózsa utca felé, mert tudta, hogy nem nyugodhat addig, amíg nem tudja, hányan vannak.