Megállóba beáll az ősznek trolija

A göncölszekérről 

Az ablakon kinéztem
    egy nyári éjjelen.
A Göncöl fenn az égen,
    nézett szembe velem.

A gyorsvonat a sínen
    túl gyorsan elfutott.
Kupéjában a fények
    magukban égtek ott.

Így vitte már a semmit,
    ugyan, ha azt lehet.
Ott álltam még egy percnyit,
    és néztem az eget.

A Göncöl oly közel jött,
    e csillagos szekér,
már azt hittem, hogy fellök,
    és elnyel a sötét.

A gyermekek aludtak,
    na és a párom is,
erről semmit se tudtak,
    lehunyva szemeik.

Az ágyra visszadőltem,
    és álmodtam tovább.
A Göncöl fenn az űrben
    elfordult, meg se várt.

A vulkánról 

A gyorsvonat magánya,
    amint az éjbe fut,
a csillag égi ábra,
    a hegy halott Vezúv.

A kertbe éjszakánként
    sötét beköltözik,
a tőkésréce gácsér
    még hápog egy kicsit.

A vulkánkitörések,
    évmilliók előtt,
e rég elhalt dörgések
    rázzák a létezőt. 

A hibátlan hiba 

Megállóba beáll az ősznek trolija,
nevem talán nem ér, sok emlékmúmia
sodortatik ma messze, ezer tejútnyira,
az égre kelt időnk, akár a vadliba,
helyén maradt a semmi, a hibátlan hiba.

Nibelungizálva

Johanna újra taknyos, ezért itthon marad,
alexandrinba írva nem hétköznapiak
a mindennapi dolgok, mint az orrfolyás,
hisz nibelungizálva  az is szebb, nem vitás,
belé, ha írom a csütörtökünket is,
talán el már napunk soha el nem veszik,
hogy felhős volt az égbolt,    de mégsem annyira,
s hogy lányunk, mit vegyen fel volt vele kis vita,    
napunk, hogy megmaradjon, arra e vers vigyáz,
megírtam hát november tizennyolcadikát.

Kontraszt

A ködbe szőtt világ ma még miénk lehet,
a szürke látomás tejútja még befed.
Visszhangja visszavisz, viszlátja visszahoz,
kinyitja most a könyvet, egy kéz tovább lapoz.
Az út tejét a köd, a köd tejét az út,
annyira egyszerű, annyira bonyolult.
A dédanyák kezét, ha látja még a holnap,
a múlandó előtt erősebb lesz a kontraszt.
Eszembe jutnak ők, akikről csak meséltek,
soha nem láttam őket, mégis idáig értek.