Megállóba beáll az ősznek trolija
A göncölszekérről
Az ablakon kinéztem
egy nyári éjjelen.
A Göncöl fenn az égen,
nézett szembe velem.
A gyorsvonat a sínen
túl gyorsan elfutott.
Kupéjában a fények
magukban égtek ott.
Így vitte már a semmit,
ugyan, ha azt lehet.
Ott álltam még egy percnyit,
és néztem az eget.
A Göncöl oly közel jött,
e csillagos szekér,
már azt hittem, hogy fellök,
és elnyel a sötét.
A gyermekek aludtak,
na és a párom is,
erről semmit se tudtak,
lehunyva szemeik.
Az ágyra visszadőltem,
és álmodtam tovább.
A Göncöl fenn az űrben
elfordult, meg se várt.
A vulkánról
A gyorsvonat magánya,
amint az éjbe fut,
a csillag égi ábra,
a hegy halott Vezúv.
A kertbe éjszakánként
sötét beköltözik,
a tőkésréce gácsér
még hápog egy kicsit.
A vulkánkitörések,
évmilliók előtt,
e rég elhalt dörgések
rázzák a létezőt.
A hibátlan hiba
Megállóba beáll az ősznek trolija,
nevem talán nem ér, sok emlékmúmia
sodortatik ma messze, ezer tejútnyira,
az égre kelt időnk, akár a vadliba,
helyén maradt a semmi, a hibátlan hiba.
Nibelungizálva
Johanna újra taknyos, ezért itthon marad,
alexandrinba írva nem hétköznapiak
a mindennapi dolgok, mint az orrfolyás,
hisz nibelungizálva az is szebb, nem vitás,
belé, ha írom a csütörtökünket is,
talán el már napunk soha el nem veszik,
hogy felhős volt az égbolt, de mégsem annyira,
s hogy lányunk, mit vegyen fel volt vele kis vita,
napunk, hogy megmaradjon, arra e vers vigyáz,
megírtam hát november tizennyolcadikát.
Kontraszt
A ködbe szőtt világ ma még miénk lehet,
a szürke látomás tejútja még befed.
Visszhangja visszavisz, viszlátja visszahoz,
kinyitja most a könyvet, egy kéz tovább lapoz.
Az út tejét a köd, a köd tejét az út,
annyira egyszerű, annyira bonyolult.
A dédanyák kezét, ha látja még a holnap,
a múlandó előtt erősebb lesz a kontraszt.
Eszembe jutnak ők, akikről csak meséltek,
soha nem láttam őket, mégis idáig értek.