Mert igenis kell az a varázs, a csillogás…

Előfordul, hogy eltűnik a varázs. Jönnek a szürke hétköznapok, hideg van, fáradtak vagyunk, morcosak, elegünk van mindenből. Már megint maszk, már megint felidegesítjük magunkat apró hülyeségeken, már megint próbáljuk megérteni a velünk goromba embereket, már megint lekéssük a buszokat-villamosokat. És mikor arra lenne szükség, hogy nyugodtak legyünk, kipihentek, kedvesek és viccesek, mert kitüntetett pillanat érkezik az életünkbe, addigra le- és kimerülünk, s csak sótlanul pislogunk bele a vakvilágba, a másik ember szintén fáradt szembogarába. Minek, minek? Hisz mindez nem éri meg…

Aztán eldöntöm, hogy a fenébe mindennel, vissza akarom hozni a varázst, mert csak úgy van értelme! Úgy lehet szép az este, úgy lehet élvezni a bort, a vacsorát, a beszélgetéseket, a zenét, a gyertyafényt, a sétát, a színházi előadást, mindent. Megyek a Czakó utcai piacra, s újraélem a tavalyi pillanatokat, amikor vettem ezt-azt, reménykedve, előre-boldogan, tervezgetve sütéseket-főzéseket. Aztán veszek Ernánál, a Pranban virágot, vágottat, csokrot, rózsát és tulipánt, és hogy milyet is, milyet is, hát valami fáradtabb rózsaszínt vagy élénkebb korált, nem is tudom, de a lényeg, hogy vegyek, hogy legyen a vázába frissen, mindig, minden. Aztán hűtőbe teszem a bort, a vöröset is és a fehéret is, ami épp itthon van, azt a fajtát (a Barát hárslevelűt meg az egyik Thummerert), elmosom a poharakat, el is törölgetem őket, ne maradjanak foltosak (ne látszódjanak megszáradt vízcseppek kósza körvonalai), hanem csillogjanak-villogjanak. Legyen minden glamour, glam-style, vagy amit akartok!

Aztán a ruhák, igen, a ruhák. Selyem, kasmír, csipke, szatén… Már csak az anyagokat figyelem, meg persze a színt, hogy fehér meg arany legyen minden. Már megint ez a glamour-mánia, lépten-nyomon, nem bírom már magamat sem követni ezzel a nagy ragyogás-őrülettel. És az illatok, hát persze, hogy az illatok! Azok nélkül mit sem ér az élet! Ámbraaromájú lakásillatosító… Vagy az már túl sok? Nem, elég nagy a légtér, eloszlik, kellemes, épp csak annyi, amennyi kell, amennyi megcsapja az orrom, ha belépek, ha hazaérek. Amikor megérzem a hidegből bejövet a meleget, a kellemeset, az otthonosat, a finomat, a fűszeresen izgalmasat.

Aztán illatgyertya meg parfüm is kell, persze-persze, a hétköznapokra is, meg az alkalmakra. Télen milyet is? És a nyárival mi legyen? Elhasználjam? Kidobjam? Megtartsam? S mi több: évekig tartogassam? Nem romlik meg? Levendula, liliom és rózsa. Vagy ezek felváltva, vagy ezek így egyben, egyszerre özönlenek el, fegyvereznek le, tesznek rabjukká nemcsak engem, de mindenki mást is, ki itt belép, s felhagy minden reménnyel…

„Olyan vagy, mint Jean des Esseintes herceg!” – rovom meg magamat. Egy hülye, dekadens ínyenc-kéjenc, ahelyett, hogy élnéd a mindennapokat, taposnád a taposómalmodat! Taposom, persze, hogy taposom, de mellette igenis kell a varázs! És mi más adná meg ezt, mi alapozná meg a varázsod, mint az ízek, az illatok, a mindennapok apró élvezetei. Az, hogy élsz és élvezed, hogy szerelmes vagy az életed minden pillanatába. Hogy hálát adsz, amiért vagy, lélegzel, egészséges és erős vagy, sőt, még viszonylag fiatal is vagy…

„De mi lesz, ha megöregszel?” – incselkedik velem a kisördög. Elárulom, mi lesz: semmi! Szép leszel akkor is, szép öreg boszorka, hosszú fehér hajjal. Sámánasszony vagy valami ilyesmi. Egyszóval, az öregségtől nem kell beszarni, még akkor sem, ha nő vagy… És ha nem tudsz majd menni sem? Hát, Istenem! Akkor bottal fogsz járni, ami még izgalmasabb! Vén varázslónő leszel, sokat látott indiánasszony, akitől félnek majd a gyerekek, és azt fogják mondani: ez az a vén banya, aki éjjelente elrabolja azokat, akik nappal rosszalkodnak!

Emlékszem, anno mi is féltünk egy furcsa fekete asszonytól. Ott járkált mindennap az általános iskola udvara előtt. Babakocsit tolt, de az a babakocsi üres volt. Az a pletyka járta, hogy saját kezével vetett véget a gyereke életének, és más gyerekeket is elkap, és megéget, és elevenen felfal, vagy valami ilyesmi. Jaj-jaj, nem volt szabad a szemébe nézni, mert akkor téged is elkap! Komolyan rettegtünk, és én azóta sem tudtam rájönni a titkára. Talán azért féltünk tőle annyira, mert mindig feketében járt, hatalmas, szürkésfehér konttyal, mogorva arccal? De ki tudja, mi volt az ő sorsa? Miért járt feketében, miért tolta azt a babakocsit, és tényleg üres volt-e az a kocsi…? Nem tudom, az ő életében megvolt-e a varázs. Lehet, megvolt, csak mi, gyerekek, nem vettük észre. Lehet, ő is sámánasszony volt, s mikor hazament, ledobta magáról a fekete leplet, átlényegült, és aranyszínben ragyogott. Úgy várta az urát, vagy bárki mást. Lehet, az iskolaigazgatót, ki tudja.

De az iskolaigazgatótól is rettegtünk. Félelmetes volt mély és erős hangjával. Úgy rémlett, állandóan üvöltözik, ha valaki kicsit is rosszabbul viselkedett, mint az elvárt. Vagy épp kilógott a sorból, ahogy vonultunk a folyosón az osztálytermünk felé, a húszperces nagyszünet után, bejövet az udvarról. Pedig lehet, hogy az igazgató csak „kicsit felemelte a hangját”. Lehet, hogy csak határozott volt, férfias, és mi, kislányok és kisfiúk pusztán felnagyítottuk az alakját, és nem is volt az az őrjöngő vadállat, akinek hittük, hanem egy szelíd-kedves bácsi, akit félreértett a környezete. Anitával, az akkori legjobb barátnémmal – mert ilyenek mindig vannak, jönnek és mennek a lányok életében – azon tanakodtunk, vajh mikor kap infarktust vagy agyvérzést ez az ember, mert mindig itt őrjöng meg ordít, felidegesíti magát miattunk, rosszalkodó gyerekek miatt… Akkor még nem volt divat Magnézium B6-ot szedni – sem a Bérest, sem a Naturlandot –, szóval nem is adhattunk volna tanácsot neki. Csak pislogtunk és rettegtünk.

És ott volt a Panka, a szintén rettegett biológia-technika szakos tanárunk is! Az ő életében sem lehetett sok varázs, bár ki tudja… A legjobban azt élvezte, ha megalázhatott bennünket. Általában azt a fiút hívta ki felelni, akiről tudta, hogy semmit sem tud. És addig-addig szórakozott vele – az áldozat általában az osztály legvagányabb gyereke volt, aki a szünetben uralta a folyosókat és a mosdókat, de ott és akkor… –, míg el nem bőgte magát a nagyfiú. De Panka időnként a gyengéken is élvezkedett, oda-odacsapva az asztalukra a pálcájával. Csak úgy mellékesen, mintegy megleckéztetve a felelő nagyfiút, kapott a fejére a közeli padban sunnyogó gyáva kisfiú is. És igen, persze, ő is ordibált.

Nem tudom, mi volt az oka, de engem szeretett. Pedig én is féltem tőle, és az ilyenek megérzik az ilyesmit. A kutya is jobban ugat, ha érzi rajtad a félelem szagát. Izzadsz, negatív a kisugárzásod, alacsony az energiaszinted, kitágul vagy épp beszűkül a pupillád, miegymás. Nem, ez nem a varázs illata, ez valami egészen más. Ez a rettegés szaga, ez a félelem bűze! Mert a varázson nem fog semmi – se parázs, se darázs. Semmi égetés, semmi piszkos kis kellemetlenkedés.

Egyszóval Panka valami miatt kedvelt, bírt, vagy hogy is mondják az ilyesmit. Talán látta rajtam, hogy értékelem a fekete humorát. Mert kétségtelen, hogy az aztán volt neki! Szégyellem, de én tudtam egyedül a poénjain röhögni. Volt benne valami maró gúny, de valami intellektuális töltet is. Talán volt annyi műveltségem, hogy megértsem, és ösztönösen akkor rándult vigyorra a szám, mikor elérkeztünk a csattanóhoz. Ami verbálisan is csattant, no meg fizikálisan is.

De Panka életében – humor ide vagy oda – egészen biztosan nem volt varázs. Semmi sem volt, csak a nagy nihil, a gúny, a mások bántása, a kisebbek és gyengébbek alázása-szadizása. Az a pletyka járta, hogy egyedül él, nincs családja, nincs gyereke, senkije. Csúnya volt, rövid hajú, szemüveges, férfias, szigorú. Olyasmi, mint a rajzfilmek vasorrú bábája. Sovány és magas, és mindig ugyanazt a világoskék köpenyt viselte. Alatta igénytelen kis pulcsi, meg talán szürke ceruzaszoknya. Lábán még az a régi, ódivatú, szocreál-testszínű harisnya. Sehol semmi glamour…

Sőt, utálta azokat a lányokat, akik szerettek öltözködni. Akik nem hordtak iskolaköpenyt, akik lakkozták a körmüket, akik bodorították a hajukat, vagy egyszerűen csak szépek voltak. Én sosem mertem az iskolába lakkozott körmökkel bemenni, ezt mindig nyárra tartogattam, amikor elutaztam, és senkivel sem találkoztam onnan. Még az osztálytársaimmal sem. Mert ez még az az időszak volt, amikor a glamour és a varázs tiltott dolog volt. Amikor nem lehetett ragyogni, csak szürkén bele kellett simulni a Pankák és az igazgató bácsik által előírt komor hétköznapokba…

Szóval, múltidézés ide vagy oda, varázs igenis kell! Csillogás igenis kell, pláne most, a közelgő sötét hónapok idején. Amikor már ősszel várjuk az adventi fényeket is, hisz hamarosan érkeznek. Meggyújtjuk a gyertyákat, behűtjük a borokat, megsütjük az édes-mézes süteményeket, kifestjük csillogóra a szemünket, és nyakunkba akasztjuk a legszebb ékszerünket. És kilakkozzuk a körmünket is, méghozzá aranyszínűre, csillogóra-villogóra. És közben persze ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket, sőt, azt a leginkább, hisz ha az nem csillog, akkor semmi sincs. Akkor nincs se glamour, se l’amour.