Dante bűvös útján

Talált tárgyak közt titkon tapogatózva,
utat keresgélve botorkál az élet;
sötéten izzik a felpiszkált máglyatűz,
mely tegnap még színesen ragyogott és fénylett.
Ami nincs, az válik serényen valóra –
bizony elindulnék, de mindig visszaűz
ravaszul kitervelt vérszomjas merénylet –
bennem is ketyeg egy időzített bomba.

A lelkem ellopták, zálogházba adták;
elvesztettem, és így végleg az enyém lett.
Ott, hol Ágnes asszony szennyes leplét mossa,
ahol nem billen már a súlytól a mérleg:
a fáradt szenteket nagy ládába rakják –
egyedül Jézusnak vagyok csak adósa,
evilág! Viszlát, elköszönök végleg –
felőlem gyűlhetnek rólam vádló akták.

Megtörten és minden iskolát kijártan,
magatehetetlen pólyámba vizelek;
föld alá húznak a súlyos veszteségek:
nem tudom, hogy lettem nyolcvanéves gyerek.
Előrerohantam-e, vagy csak kivártam,
míg legutolsóként én is célba érek…
Elhúzott vasfüggöny többé nem fenyeget –
mi lehet mögötte, már rég kitaláltam.

Behunyt szemmel is bátran követlek Téged!
Követeljen más, kinek az a dolga.
Nekem már elég, hogy mozdulatod értem –
és amivel te mérsz, én is azzal mérek.
Nem vonz és nem taszít semmilyen kísérlet,
amióta Júdást egyszer elkísértem:
próbaként lementem vele a pokolba,
elgondolkozva egy utolsó „miért”-en.

Végigereszkedtem Dante bűvös útján,
Vergilius nélkül, aki őt vezette.
Nem riasztott el Cerberus ugatása;
Csontomról a húst egy bögöly leette.
Leereszkedtem egy bánya-sötét aknán,
társakat fürkészve romlott alvilágba’,
de csak egy félig nő, hátulról meg kecske
dörgölődzött kéjjel, ismerkedőn hozzám.

Született látóként csak így maradhattam
társakra vágyva a magányos sötétben.
A bátor Sámsonnak sincs itt maradása;
víz nincs: megfürdök hát sűrű szamárvérben;
homályos távolból egy csók idecsattan –
rossz helyen kötök ki, s nincs erőm futásra…
valahonnan mindig ide visszatértem,
becsapva másokat – végleg becsapottan.