Stílusjátékok a magyar költészet napjára

Tóth Árpád: Melancholia

Hol jár a bús magány e zordon órán,
hogy itt hagyott magamra, jaj, még ő is?
Ölébe hajtva vállam elzokognám,
hogy kacat vagyok, senki mégse őriz;

jaj, lomha, sápadt, fakó, ódon, édes
és langy itt minden – pedig nincs itt semmi…
Az embernek a mézek édenéhez
kell legelőször hozzákeseredni.

Ó, más álmokra bíztam sorsomat
tegnapelőtt vagy tegnap legalábbis,
de fád kutyából nem lesz gyorsvonat,

jaj, a szalonnát húzza még az ág is:
a sötét végzet gyertyát oltogat,
szerencsére a LED garanciális.

Vasadi Péter: Elvitel

Igenis, ott állt. Gyöngy-
szoknyában
a feddhetetlen szarvas.
Fény mordult, ahogy
irgalom szabdalta a tájat
sok kicsi irgalomra.
És kucorgott még ott
egy tenger, bokrok tövében,
józan kifogást keresve
untig.
Énekeljen, aki elhiszi!
Közétek vegyülök,
gyöngyszoknyám ragyog,
agancsom nemkülönben.
Mennyi vadász: mind 
megváltást áhít,
de csak lőtt sebig jut.
Valaki pedig
a lakomát
elvitelre se kéri.

Szécsi Margit: Kocsmavirág

Szívemben füstös kocsmavirág nyílik,
didereg karcos, kehes átok bennem,
fekete kendőm éjek feketítik,
segíts, Virradat, dalokat lehelnem!

Belegörbülök márciusi tájba,
de egyenesít szellősuta érdem –
leszek akkor is csak gyalogos árva,
ha kocsist küldet a Szerelem értem.

Bertók László: Szonettől ki vár balladát?

Uram, talán az egy között.
Mintha a szíved hallanád.
Dobog, dobog, pedig zörög.
Szonettől ki vár balladát?

Szertegurulnak a rögök,
elfoszlanak a maskarák,
uram, én már csak dödögök,
hogy jobbra át a bal, nahát.

Tó partján még akadna nád?
Akadna tó? Megköszönöd?
Hogy az ember nemcsak naszád,
de Pascal is, mikor örök?

Égig érnek az almafák.
De földig is. Mint a ködök.

Székely Magda: Kakaó

Fény sávozza a fénytelent.
De a fénytelen ennélfogva
már fényes. Aztán feldereng
egy kéz, s a villanyt lekapcsolja.

Fekszik az alvó bibliásan.
Merőleges rá minden angyal.
Nagy kétkedőt is reggeltájban
egy kis kakaó megvigasztal.