Bakonymérő

Petőfi Sándor Kunság című versére

Hova kétévesen
kerültem gyereknek, távol szüleimtől,
megidézem gyakran eszmélésem helyét,
a vad Bakonymérőt!
A dombok ott hegyek,
a síkság se alföld – csak a hegyek alja.
Mint dajkára bízott kölyök a szüleit,
a tenyerén tartja,

elképzeli, hogy ők
két babszem, akikkel kedvére beszélhet,
mindig itt maradnak, az se baj, hogy ő is,
jó lesz menedéknek.
Nagyanyámék voltak,
ahol ott maradtam, és most újra látom
Bakonymérő táját. Vagy csak kitaláltam,
de ez a világom.

Nyár van, mindig nyár van,
korán süt be a nap a hálószobába,
indulnak nagyiék, elég nagy a falu,
a messzi munkába.
Ha kell el is visznek,
egy boltban dolgoznak innen fél órára,
kint az irodában vajas kiflit kapnék.
S aztán mit csináljak?

Inkább itt maradok,
és öregmama jön; foglalkozik velem.
Aztán jönnek nyarak, mindig nagyobb leszek,
az időt követem.
És nagymamáék is,
mert nyugdíjba mennek, csak szőlőbe járnak,
hol minden megterem. Libát vágnak gyakran.
Boldog a vasárnap.

Az udvaron meggyfa
osztozik meg a szűk helyen az almával,
hápogás, gágogás és kotkodácsolás –
itt ez a madárdal.
Ott kint a ház mögött,
mintha erdő volna, bőven nő a lapu,
ha játszani kezdünk, eltűnhetünk benne.
Szeszélyes alagút.

Mélyén, a sötétzöld
félhomályban egész világ létrejöhet.
Létre is jön, mikor nem figyelünk oda –
ez is egy őrület.
Fantázia s emlék
a fölépítői a mély valóságnak,
a magas képzelet leszáll közénk, itt van,
fénylenek az árnyak.

Ha meg napba nézünk,
minden fekete lesz, percekig nem látunk,
akkor nagypapa kell, meséljen valamit,
így megy a nap nálunk;
de le azért nem ment,
a szőlőbe megyünk? Paradicsom, körte,
répa és uborka kerül a kosárba –
ez lesz már örökre,

örökké a szünet
szabadságát éljük, csak a nyár valóság,
a többi rossz tréfa és aljas rágalom:
ebben él az ország.
De itt mindent szabad,
nagymama engedi, nagypapa is hagyja,
a világ kinyílik, tágul és egy pont lesz,
legfölül az alja,

a közepe elöl,
a véggel kezdődik, és nincsen eleje.
Szakadozott emlékképek szövetéből
új ruha lehet-e?
Mért hordanánk mindig
tévedéseinket magunkon? Nem kabát
a múlt, nem új szandál (amit csak fölveszünk
s lerúgunk) a világ.

A szőlőtőkék közt
sokminden megterem, barack és cseresznye,
ribizli és egres. Hosszú, keskeny világ,
zaja nincs, csak csendje.
Abba belekárog
egy varjú a fáról, távol kutya ugat.
A múlt kitalálja, a jövő eltörli
kényes világukat.

Végre ez a jelen,
lent a völgyben templom, külön valósággal.
Konyhai füstöt hoz a szél, a nyugvó nap
rózsaszínnel árnyal
minden szürkét, zöldet,
hazafelé tartunk, velünk a képzelet,
az ólban csámcsogás, a toronyóra épp
elüti a hetet.