Macskajáték
töredék a halálról
a sötétség kaparász már küszöbön, s a kicsi ajtón.
hajam őszül. kimerülten civakodtam takarómmal,
mert az ágyam úgy hívogat. belefekszem, forgolódom.
ami elszökött a széllel: hazatérni sose fog már.
tavaszokból kiszaladtam, belesárgultam a nyárba,
vörösödtem a hegyekkel, ködöket fújtat az ősz rám.
deres erdőn, fehér dombon szikrázik a téli napfény,
de erőtlen: se világa, ragyogását is lankadtan
teregeti ki a földön, ahol éltem. ha kalandok
elsodortak helyes útról a sötétlő ligetek közt,
kavarogtam a hazámban, de nyugalmat sose leltem.
mert a bennem vacogó szív nehézékét cipekedni
e világon s azon is túl: kötelesség. ez a törvény.
ha hibáztam, ha elestem, ha zokogtam: magamért csak.
aki bántott, neki én csak puszta dacból bocsátok meg.
jöhet értem köpenyével betakarni a halál már.
macskajáték
a szív helyén hideg malomkerék.
bélférges kóbormacska a lélek,
bejárja a kivert kutyák főterét,
úgy keres előled menedéket.
lihegni mersze nincs. sikátorok
rejtik el, mint szándékot a mondat.
tiszta beszéd nincs. kitárt torok
szakad fel, és ázottan ott hagy.
ez lehetne megértés, lehetne bizalom,
lehetne tiéd, és lehetne szép,
de elcsúszol a félig rágott szavakon,
ilyen holtsúlyt nem bírhat beszéd.
lehetne tiszta, mint a rettenet,
ahogy menekülnél, ha lángol a sátor.
múltad elhagyod, mint tetthelyet,
mint ki rejtőzni próbál önmagától.
holdkövek
engedd be magadba az alkonyt.
holdköveket hordj a zsebedben,
hogyha vízbe dobnak, te légy a dagály.
szorítsd ki a felesleges halakat,
vergődjenek, ha nincs bennük
több kívánság. méhed görcsei
tanulják meg a tó hullámzását.
meg kell halnod a feloldozásért.
nem te akartad: kezedbe adták
az örökséged. most köldöködön
viseled a kígyó hűvös harapását.
hordj ezüstöt, szúrd át a tested,
tanuld a vért, ahogy árnyékot
vet. ha eljön az idő, feküdj a fűre
meztelenül. földrögök legyenek
egyek izmaid feszült csomóival.
a csillagok hunyorgása olvadjon
fel lábad zsibbadásában. érezd
ahogy a szavaid a víz szavaivá
lesznek és hangyák hordják
szét tüdődből a hangod.
