Sötétben tapogatózás

ha szabad így
kedves Sándor
szavaljuk éltetjük magát
de mi nem ismerjük a hazát
csak a szorongást ami
a köldökzsinóron jutott át
amikor a vajúdás hangját
elnyomták a bombák
amikor a gyermek és az infláció
együtt növekedett
amikor a háború megerőszakolta
az országot és az többé nem tudta
kifertőtleníteni magát
olyan korban érkeztünk
amikor alapértelmezett volt a rabság
a simogatásban ott lapultak a zsákutcák
féltek a felnőttek féltek
törékeny testet tartottak a törékeny testek
olyan friss volt még a gyász
hogy a bölcsődalokban ott volt a halál
mindenki siratott embert épületet
kilakoltatott életet
az emlékezés sűrű ködje ráborult
a házra és az ablakkeretekbe vájta magát
nem jött senki nem hozott semmit
nem volt lámpafénytől világos kávéház
a szüleink voltak a fény
ha megérkezett az újabb áramkimaradás
igen úgy képzeltem el hogy megérkezik
egyszer csak odaér a síneken
és sötétet lehel ránk
értem hogy a szó a sor a vers biztatás
bár lehetett volna bennük is ennyi láz
szabadságot akartak ők is
de túl vastag lett az ország körül a rács
ami idővel bekeríti a szívet is
megszaggatja a levegőt
úgy indultunk hogy nem jutott elég
nem jutott mélyre
magány áztatta a hörgőket
túlórázó apák lettünk
akik többet akarnak
mint amennyi nekik jutott
riadt anyák akik felül akarják írni
a korábban megtapasztalt mintát
alvás ölelés helyett számolnak
éveket adósságot törlesztenek
és közben nem remeg bele
az ész a szív a lélek
amikor a zászlót felvonják
a bokor sem azért reszket
mert madárka szállott rá
ott vacognak a holnapok
a sok el nem utazás
hazát nem ismernek
de talán hazaérnek
az is számít
a mikroszabadság.