A haragról

Hé, harag, a vadbarmok és 
kőbunkók dicső erénye,
veled éljek, beléd haljak?
Behajítlak szekrény-mélyre.

Jársz az utcán üvöltözve,
mocskolódsz és fröcsög nyálad,
mutatod, hogy nagy-erős vagy:
szűköl benned rémült állat.

S bár másokat letaposva
hirdeted, hogy te vagy győztes,
az én levegőm nem rontod:
magad után kiszellőztess!

Harag, haszonélvezőid
fűtik pokoli kazánod,
elnyűvöd az idegeket,
a testeket lehasználod.

Bornak mondod magadat, de
nem vagy, csupán üres hordó,
kongatnak egy fahasábbal!
Forradalmár minden prosztó.

Harag, ki keresed tárgyad,
vörös posztó néked bármi,
kitörsz, rombolsz, nyomorítasz.
Mentségekre nem tudsz várni.

Még hogy előbb gondolkodni,
mérlegelni? Franc beléje!
Ütsz, mert tudod, ki a bűnös,
durranjon szét a heréje!

Olykor amúgy lehetsz jogos, 
nem haragszom ám, te harag,
eszemben sincs likvidálni,
épp csak kordában tartalak.