Pusztai Ilona

Történelem törpenézetből

2023. június. 09. - 09:00

Bizonyosan sokunk gyerekkori kedvencei Gárdonyi Géza történelmi regényei, a végvári harcokat megidéző Egri csillagok, a Szent Margit legendája ihlette Isten rabjai és az Attila köré szőtt történet, A láthatatlan ember. Ez utóbbi volt inspirálója Cserna-Szabó András legújabb művének, a Zerkó, Attila törpéjének. Gárdonyi ugyanis regényében említést tesz Cerkóról, a hun fejedelem bolondjáról:

„Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány, vén szerecsen keltett vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott fel-alá a nép között, közben széles fakarddal hadonászott maga körül, és különféle nyelven rikoltozott.

– A király bolondja – mondotta Rusztikiosz –, Cerkó a neve.”

Ebből a magból bontotta ki a szerző a pikareszk regények hagyományát követve Cerkó, azaz Zerkó (Dinnye) kalandos élettörténetét. Benedek Szabolcs szerint a művet egyszerre olvashatjuk kulcsregényként, vérbő paródiaként és antik road movieként.1

Ménes Attila kritikájában annak ellenére sem tekinti előzménynek A láthatatlan embert, hogy Cserna–Szabónál is megidéződik a narrátor, Zéta alakja.2 Ennek a megállapításnak ellentmond, hogy az író nemcsak számos alakot (a főszereplőt is beleértve), motívumot vesz át Gárdonyi művéből, hanem a narrációs technikát is (mindkét esetben a regény főhőse az elbeszélő). Továbbá idézi a Gárdonyi-mű címét és a Zéta regénybeli szerepét megmagyarázó mondatokat is, amely a Zerkó, Attila törpéje hőseire is ráillik: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Cserna-Szabónál mintha mindenki a sors által ráosztott szerepet játszaná a történelem folyton változó porondján. És bizony az író senkit nem kímél regényében. Még a történelmi legendáinkban felmagasztosított és félistenként tisztelt hősöket, Budát és Attilát is igencsak gyarló emberi lényekként ábrázolja: „Attila komoly volt, szigorú és depressziós. Unalmas és humortalan. Mint, aki karót nyelt. Buda viszont semmi mást nem akart, csak nevetni és bulizni. Mindig.” Inkább egyetértek Benedek Szabolcs állításával, miszerint a könyv egyfajta fűszeres paródiaként tiszteleg Gárdonyi regénye előtt.

Gárdonyi művével ellentétben, aki csak Zéta Attila udvarában töltött idejére fókuszál, Cserna-Szabó András Zerkó egész élettörténetét megrajzolja. Az észak-afrikai Hippo Regiusban született berber törpe kalandjai a városszéli nyomortelepről indulnak, ahol egy görög halász lesz első pártfogója. Ő ismerteti meg nemcsak a garumkészítés, hanem a görög istenek világával is. Innen kerül rabszolgaként a dúsgazdag borkereskedőhöz, Plancushoz, aki Priapus isten földi megtestesülését látja Zerkóban. A perverz és kéjenc Plancus akár Petronius Satyriconjának is szereplője lehetne. Trimalchióhoz hasonlóan lakomái minden képzeletet felülmúlnak. Annál is inkább, mert a gasztroszakíróként is nevet szerzett Cserna-Szabó András bőven idéz Apicus római szakácskönyvének receptjeiből. Miután Hippót elfoglalják a vandálok, Göiserrik ellenségének, a Keletrómai Birodalom fővezérének, Aszparnak ajándékozza Zerkót. Innen kerül előbb Buda, majd Attila udvarába, akinek a halála után vándorcirkuszosként szórakoztatja a Birodalom népeit. Kézről kézre, ágyról ágyra jár. A Satyricon világához hasonlóan ezt is – legyen szó barbárokról vagy művelt rómaiakról és görögökről – csak a lét-, illetve a fajfenntartás ösztöne mozgatja, legfeljebb némi minőségi különbség észlelhető. Míg a kifinomult római Plancus ugyanolyan mértékben rajong a latin kultúráért, mint a testi örömökért, s azt vallja, hogy a világot a költőknek, kurtizánoknak, iszákosoknak és szakácsoknak kellene vezetnie, addig a Hippót elfoglaló vandálok számára már csak a mennyiség a fontos: „A jó étel számukra a sok étel. Még jobb étel a még több étel.” Így Benedek Szabolcs műfaji elmélkedéseit követve akár antik road movieként is értelmezhetjük a regényt.

A regény értelmezhető kulcsregényként is. Amint Benedek Szabolcs említi Cserna-Szabó András nyilatkozataira utalva, most is olyasféle apokaliptikus korszakhatáron bolyongunk, mint amilyen az 5. század dereka. A hanyatló Nyugatrómai Birodalom árnyékában küszöbön áll a Keletrómai Birodalom felemelkedése. A mával való párhuzamot az is erősíti, hogy ezt a korszakot is jellemezte az erkölcsi normák hiánya, ami miatt az emberek a legkülönfélébb hitekben, vallásokban kerestek kapaszkodót és vigaszt. Így lesz a berber Zerkóból is „megkeresztelt buddhista görög”. Ám, ha összehasonlítjuk a regényt Spiró György szintén ebben az átmeneti korszakban játszódó regényével, a Fogsággal, akkor azt kell látnunk, hogy Cserna–Szabó András művének alaptétele közhelyesen lapos: „Arany, arany, arany, mindenkit csak ez érdekel. … Eszmék, vallások, morálok. Mind csak rizsa. Ha kicsit megkaparod, mögöttük rögtön ott az arany.” Spiró a centrum–periféria párharcára építve művét – Umberto Eco tétele alapján, miszerint napjainkban nem migráció, hanem új népvándorlás zajlik – a társadalmi folyamatok mélyebb rétegeit képes láttatni, mint Cserna.

Végül szólnunk kell a regény nyelvhasználatáról. A regényben a megöregedett Zerkó egy ciprusi kocsmában meséli el élete történetét. Ahogy egykor gazdáit vagy később a vándorcirkusz nézőit, most az ivó vendégeit szórakoztatja egy-két pohár borért cserében. Így kézenfekvő, de egyben leegyszerűsített döntésnek tekinthető a berber törpe szájába a mai kocsmaszlenget adni. Ahogy Ménes Attila is megjegyzi, a kényesebb ízlésű olvasóknak kevésbé ajánlható a könyv. De nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a nyelvi invenció hiányát elfedi az olcsó vulgaritás. Hiányzik az a virtuozitás, amivel például Márton László A római hullazsinat című drámájában ötvözni tudja az archaizáló nyelvhasználatot a mai szlenggel. Vagy élhetett volna egy kimunkált, a kort megidéző stilizált nyelv megteremtésével, ahogy azt Horváth Viktor tette a nagysikerű Török tükör című regényében, amelyre Cserna–Szabó mintaképként hivatkozik. Ez utóbbi mű sikerének másik pillére az invenciózus nyelvhasználat mellett abból az új látásmódból fakad, hogy egyedi módon a török hódoltság korát a visszájáról, a hódítók szemszögéből mutatja meg. Cserna-Szabó előtt Gárdonyi ezt a kártyát már kijátszotta, így, valljuk be, nehezebb dolga volt. A kocsmaszleng ellensúlyozásaként a szerző utalások tömegével próbálja a szépirodalom látszatát fenntartani. Ezek jobbára érdektelenek; hol szépirodalmiak: „emberfejekkel lapdázni” (Vörösmarty), „az Istenadta nép” (Arany), hol a tömegkultúra termékei: „A kurva életben egy igazi hős” (Európa Kiadó), „indulhat a banzáj” (Bonanza Banzáj), „újra együtt volt a nagy csapat” (Illés). De nem tagadhatjuk, van pár szellemesebb megoldása is: „Markianosz és hada Edessza felé kilovagolt Perzsiából” (Hajnóczy), „Fut Aetius, a gyáva!” (Petőfi), vagy például amikor az utolsó római császár a kolostorba vonult, a kertészkedésnek és a költészetnek élő Romulus Augustulusnak tulajdonítja József Attila versét: „Ha már elpusztul a világ / Legyen a sírjára virág.” Végül Attila gyászénekeként az Ómagyar Mária-siralom parafrázisa: „Ó én édes Turulom, / Egyetlenegy királyom, / Síró népét tekintsed, / Fájdalmából kivonjad!” A könyvvégi irodalomjegyzékből (Akiktől biztosan loptam), amely segíti eligazodni a járatlanabb olvasókat az idézetek útvesztőiben, erősen hiányoltam Hermann Hesse Sziddhártá hindu regéjét. Ugyanis Cserna-Szabó András a buddhista bölcs tanításának hessei filozofikus mélységeit amolyan horatiusi aranyközépszerré egyszerűsíti: „A megvilágosodás csak a középút gyakorlásával érhető el, amely a szélsőséges életimádat és az önmegtagadás közötti utat jelent.”

Bár az író új regénye invenciójában, nyelvi és gondolati kimunkáltságában messze alatta marad Gárdonyi Géza, Spiró György, Márton László, Horváth Viktor már említett műveinek (de folytathatnánk a sort Fehér Béla Kossuthkifli és Péterfy Gergely Örökvölgy és Kitömött barbár regényeivel is), amolyan sztorizgatós kocsmaregényként könnyed kikapcsolódást nyújthat a vaskosabb humort kedvelők számára.