Vágtázók

Ha én lennék a Teremtő Isten, fehér ruhát adnék a lányra.
A fiúnak kék szemeket festenék. Ujjára hullámos ezüst karikát.
És engedném őket útnak, paripán futva, amíg a végére nem érnek.

Vágtatnának sáson, mezőn. Ökölbe szorított kézzel kapaszkodva.
Hullámos lóhaj erős fonatába. Hogy le ne essenek a sárba.
Míg az idő mellettük csordogálna. Szemükből a könny elköszön.

Egyik hercegről álmodozva néz fel a kéklő esti égre. Ha más lenne…
A másik csak előre. Mindig dologra. Nem figyelve, ki ül mögötte.
Egy a ló, egy a vágta, de nem kapaszkodnak már egymásba.

Ha én lennék a Teremtő Isten, fehér ruhát adnék a lányra.
A fiú megállítaná a lovat. Lesegítené a lányt. Kézenfogná. Mutatná az utat.
Hogy együtt nézzék a napfelkeltét a folyóparti mohás kövön.

Képzőművészeti munka: Klesitz Piroska