Minden mindennel összetér

„Jó, jó!. . . adok írást – Károly emígy szóla - 
Akár Arany bullát, ha időm lesz, róla: 
De most, riadalmán ily szörnyü veszélynek, 
Mi helye, mi sorja efféle beszédnek!”
                                                        Arany János 

Aranybúrának hallom legelőbb. Tikkadt 
szöcskenyájak legelősznek, 
fülem rossz már akkor is. Arany-

portré az osztályteremben, 
ötvenszer negyvenes, annak akad értelme,
vagy aranyféleségből a lámpabúrának,
amit Dobos tanár úr folyton porol, 
hagyjatok legelőszni, gyerekek, füstölgi közben fennen,
meg kell előszni a bajt, csak tartsátok alul a létrát, 
különben lefordulok innen, török, 
mint pecsétviasz szana, még azt hinnék, 
Arany nem példaképp lóg 
Tompa és Petőfi aranyarca közt.

Dobos tanár úr pöröl. Legelősz, 
mielőtt beáll a bullamarevség, 
mert Dobos tanár úr igényes 
és nem lehet poros sem búra, sem keret, nem lehet

egyetlen Arany-kötet sem, porolni kell őket,
porolni csakis aranyszőrű lovakat ábrázoló 
selyemsálakkal helyénvaló, 
napi használatban kell lenniük. Napi haszonállat,

magához szí port, hamut, amik vagyunk, 
ami arany lettünk, ami arany leszünk,

stikában cigizünk az osztályterem hátsó felében,
Dobos tanár úr ugyanezt az elsőben,
talán ezért nem észleli a csínyt, aranybúrák alatt 

a lopva füstölőket. 

Azt az aranyterembulláját,
legelőszi Dobos tanár úr, 
ha már iszonyat nagyot szeretne a káromkodni,
a szent szarnál csúnyábbal sose jön,

mondom, hogy rossz a fülem már akkor is,
de ezt olyan tisztán hallom, de ezt olyan tisztán értem,
az átívelő kort, az átévelő szót,
bulla a búrával a gyereknek, ahogy határos. Arany, bulla.

Jó még kimondani is, észlelni tüzét. 
Nincs füstjelző még,
a tűzrendészet más alapokon nyugszik,
az Arany-sorral oltók Dobosnál ugyan,
de porral oltók a szomszéd sarokban:
a történelmet egy teremmel arrébb hallgatom,
a bullát, ha nehezen is, de összehozom arannyal,
biztos, hogy ez a két terem összebeszél,
a búra és a bulla, porral az orrt, orral a port

csak itt a második, az Endre porol,
mert nem hallani, amit legelősz,
Dobos patáliája a szomszédból át-, meg átremeg, 
veszekszik valamikért már megint,
Andrást Endrével kever, Aranyt búrával, bullával,

pedig egy, csak egy virágregény van talpon a vidéken: 
Tompa az, ki tudja, melyik út a második az Andrásra,
Endrére melyik a negyedik, 

mi vezet jól áramot, 
sálamat, az aranyszőrlovasat hová helyezik végül.

Dobos útbaigazít bizonyítványosztáskor, 
jegyeim szépen sorakoznak, 1, 2, 2,2,
később javítok, 1, 2, 2 , 4,
akkor is lehetnél szorgalmasabb fiam, 
értened kellene végre a bullában, 
hogy ne csak Aranyra figyelj, inkább apád járására, 
a komoly bakáéra.

Barna éjfél: az őrnagy-szem pillantása.
Sértett Vass-kan, fú veszett dühében,
összeroppan minden tartórúd, pedig apám nagy bullás, 
képes elmagyarázni otthon a történelmet,
dúdol is, 
bulla szilva a fáról, most jövök Monyha-tanyáról,
megértem, ki van kivel, 
Aranynak inkább mihez akad köze és mikor,
átívelünk századokat,
még ha apám nem is év-,
hanem katonacsapatokat vél a szó mögött. Apám 
a lélekszámok  

nagy tudósa, az Aranybullákat elmondja mind, sorba. 
Alakulótéren nem tudnak ilyen rendbe állni 
az esküjüket tevők,
és mivel legalább annyira félek apámtól,
mint örömanyáktól az aranylakodalom-szervezők,
folyton azt kérdem, 
hé, paraszt!, melyik út megyen itt bullára?

Se apám, se Dobos tanár úr nem cigiznek se elöl, 
se hátul,
nincs az a helyiség,
ahol a történelem egybeterelné,
egy füst alá vonná őket,
tőlük értem meg oda-

vissza mégis a történelmet: te írod azt, fiam, 
katonás lépteiddel most, bele egy majdani,
ötvenszer negyvenes 
fosszíliába.  

Jó tudni, hogy a bulla mind arany, s mind fénylik.
Szűnj meg,
tűnj fel akárhol. A történelem is méri önmagát. 

(Mondom én, hogy fülem rossz már akkor is.
Ám ami bulla, és arany, mind jó fülre talál.)