Kitépett fehér szív

Ének

Ismét közhelynek születnék, 
újra egy előre megszabott 
énbe lépnék egy időre, 
engednék a csábításnak:
önmaga lenni egy valóságnak. 

Nocsak, ön Maga, most,
e percben, uram? 
Bűzlik a város ön körül,
miért mosolyog, szét-
szakad a város a lassú
elfogyástól.

Sir, van ennél jobb megálló?
Nem égnek a lámpák – 
én más szeretnék lenni éppen,
valaki egészen más, újraélni
egy rokon álmát, a sós tenger-
illat nyomába eredni, 
felkapcsolná a fényeket, kérem?

Merre van a tovább? 
Eltévedtem félúton, még 
a harmadik kanyarban – rosszat
akar itt nekem valaki, uram, 
érzem, ahogy szuszog a Hold, 
szentjánosbogár lennék,
ő nem duruzsol – itt olyan meleg
van. 

Eltűntek a hattyúim, 
tisztáltalan az ég odafent, 
foltokkal teli, mint egy lehunyt 
szemfedélkupac, hová kerültem – 
nincs kiút innen, uram? 
Hall engem valaki?

Kitépett fehér szív
                       Szőcs Géza emlékére 

Összeborult fenyők védik
a megsebzett kikeletet,
kár a szóért, kár a lélek,
a Sétatér néha újraéled, 

fehér szíve dobog –
belemorog, mordul, süvít
hullámokat vet. 
Újra csend lesz. 

Törvény ez, vagy igazság?
Ideátról is hallani, miként
a távozás megtörténik:
kitépett fehér szíve a térnek,
feljajdul egy dallam,
messzire szál a keserédes,
az eget és földet 
beharangozó hattyúének.

Időgomolyag 

Van egy fal ott, ahol a föld 
és az ég egybesűríti a levegőt. 
Mögötte időgomolyagot 
készít egy óriás, beletöltve 
a lehunyt álmokat
– megrekedt a múltban 
egy ócska szentjánosbogár –, 
újraírva a letűnt korszakok 
víg dalát, a vég dallamát.

Belezúdul minden ebbe 
a gubancos szerkezetbe, 
olyan fényes itt a meg
nem tűrt igazság – 
aki nem érzékeli az időt,
kutat valamit a pillanatban,
mibe kapaszkodunk, ha az
időtlenség oldalára fordul 
a gomolyag?