Holt költők és írók holtjátékai

Írónak lenni ma már egyfajta küzdősport, hiszen egy szerző nemcsak a világgal, de olykor önmagával is kénytelen ringbe szállni. Hősi feladatai közé tartozik az elrendezés, az oldás és kötés, a valóságfeltárás, esetleg Isten-keresés. Novák Valentin legújabb kötetében a „párhuzamos valótlanságok” virtuóz koreográfusa, kinek sorait élénken átszövi a láttató képiségbe oltott szatíra. A Repedéshez hasonlóan már korábbi műveiben is bizonyította, hogy azt írja meg, amit érez, nem pedig azt, amit éreztetni akarnak vele. Mivel túl mer lépni 3D-s világunk kötöttségein, egyfajta metafizikai látnoknak is tekinthetjük. Olyan szerzőről beszélünk, aki még hisz az írás misztikumában és teremtő erejében, hőseit pedig a tenyerén hordozza – aminek vagy örülnek, vagy nem.

Manapság egyre több írót foglalkoztat az időutazás, a mesterséges intelligencia és a virtuális valóságok, ebben a kötetben pedig az első novella (Élesztés) játszadozik sci-fi elemekkel: a művészetet csak letölthető adatként kezelő, rideg, idegen civilizáció híres magyar írókat, költőket kelt virtuálisan életre, és megpróbálja az őket jellemző szituációkat, hangulatokat, momentumokat is rekonstruálni:
„Sajnos a háttérprogrammal valami baj történt, mert nagy villanás közepette, hirtelen semmibe tűnt az élénken gesztikuláló és vitatkozó társaság. Szerencsére a partra vetített emberek ezt nem észlelték, viszont a kedves olvasó méltán szememre hányhatja, megint hagyok egy elvarratlan szálat, ráadásul a naplemente is gyanúsan villódzott, az ég több helyen is megnyílt, a chemtrailek pedig ékírássá álltak össze, ráadásul a partot ellepték az éjszakai fürdőzőnek álcázott gyíkemberek, akik egy felhőpára-Nibiruról potyogtak a szigligeti strandra...”

Sok alkotót irritál mostanában, ha egy számítógépes program művészettel próbálkozik, de mindenkit megnyugtat a szerző, hogy „a művészek felborítanak minden földi és égi rendet”, és egy gép legfeljebb virtuális utánzásra képes, ami mögött nulla lélek és még nullább élettapasztalat lappang. Az Élesztés szereplőinek gáláns mozgásteret enged, egyben szerzői alteregóját (Novi Bálint) is bevezeti e virtuális térbe. Szubjektív perspektíváihoz nem kevés abszurd humor társul.
A Vendégeskedésben szélesedik a spektrum, ahogy a szerző elhelyezi az írókat a játéktábláján, mindenkit a maga jellegzetes környezetében, a feltámasztott költőkben, írókban pedig egyre növekszik a kétely:
„– De mi a fenét akar velünk tulajdonképpen?
– Biztosan csak ürügyül kellünk, valami elvadult tétel igazolásához.
– Szolipszizmust gyanítok...
– Nyugalom, uraim, semmi bántódásuk nem esik. Tulajdonképp semmi sem fog történni, csak beleállnak a huszonegyedik századba fél lábbal, míg másik felük a saját korukban gyökerezik le. S ebből a groteszk kacsázásból, felfénylik valami örök érvényű, talán...
– Mondtam, hogy csak kísérletezgetni akar.”

Tehát egyfajta szimulációról van szó, aminek karmestere Novi Bálint, aki időnként megszólal, és mesél a fiatalkori vívódásairól, nőkről, önkeresésről, a világnézetéről, a kudarcok és az írói érvényesülés lehetőségeiről, de az irodalmi élet mai állapotára vonatkozó kritikák sem maradnak el. Ehhez a misszióhoz pedig a szürrealizmus hatásos hordozóeszköz – ami bírja is a terhelést –, csakúgy, mint az olykor beköszönő paródia. A Száguldásban még egy Kosztolányi-parafrázist is kapunk:
„Már csak száguldó csíkokat látok odakinn. Miért-e kokain, elvtársak? Én megőrültem? Teljesen megőrültem, de egy limericket még kisajtolok magamból: Elfogytak már mind a grogok! // Nincsenek dizájner drogok! // A Kati, a Kristály, // hogy ne tudd, mid is fáj… // Majd patrongázt tolok… Jaj, ne írja-álmodja ezt tovább, mert mind elveszünk az Ön salvadori fejében!”
A négy nagyobb részre osztott kötetben a novellák dominálnak, melyek szorosan összefüggnek és egy irányba tartanak, jelentésrétegeik pedig egyre finomabban bomlanak ki, ahogy haladunk velük. Miközben a szerző az írókat, költőket mozgatja, páratlan fantázia és irigylésre méltó műveltség mutatja meg magát, valamint egy alaposan végigélt élet. Hatékony figurái nem ragadnak bele a szövegtestbe, élnek, mozognak, szeretnek, filozofálnak, pozőrködnek, strandolnak, esznek-isznak – és néha rakoncátlanul el is szabadulnak, de mindig visszatalálnak teremtőjükhöz.
A Vásározásban irodalmi kiadványokkal telezsúfolt raktárépületben járunk, ahol könyveken taposva juthatunk el más kötetekig:
„Ha a bála tetejéről leemeled a szerelmes füzetek feltétet, Gárdonyi kacsint Göre Gábor mögül, vagy Ady sodródik le a könyvkupac (Parnasszus) csúcsáról. Ide nyúlsz, oda nyúlsz, mindenhol nagy szellemek. Gyötrődnek. Szétgyűrve, eltaposva, láb beletörölve, megszaggatva. Nézd! Ott egy Novi Bálint kötet! Hogy akkor még nem volt könyved? De lesz, a jövőidő ideholografálta. No! Jé! Ez lesz a címe. Három év múlva jön ki. Na, ugye, igen, ott a neved! Pont te csodálkozol? A nagy varázsló? Az irodalmi Manitu? A rámutatás, a távolba-mutatás, a főzetkeverés, a bódítás mestere?”

Miközben Novi Bálint alaposan megkeveri az irodalomtörténetet, rengeteg kisebb sztori is kibontakozik – az időspirál vadhajtásai (kapillárisai?) –, melyek hol a jelenben, hol a múltban játszódnak. Ebben az őszinte és szabad kötetben nagyon sok minden zajlik, és a sorok között is bőven van csipegetni való. A helyenként posztmodern szövegkörnyezet alaposan próbára teszi a legedzettebb olvasókat is. A szerző egy párhuzamos dimenzióba, egy alternatív valóságba kalauzol minket, ahol minden kicsit más – káoszt teremt, de kifésüli. A feszített tempójú, sűrített elbeszélés-hullámok egymás után érkeznek, egyik nagyobb, mint a másik, ez mégsem zavaró. Kisebb-nagyobb időbeli ugrások váltják egymást, miközben együtt utazunk a beteljesülés reményében pácolódó Novi Bálinttal, aki hol izgágáskodik, hol csak úgy elvan a maga teremtette világban.

Korszakokon és képlékeny időkön átívelő, kiszámíthatatlan fordulatok várnak ránk, sebes sodrású történetvezetéssel. Ez egy nagyon markáns kötet, melyben a szerző több műfajban is otthonosan mozog. Megtudhatjuk, hogyan vezet Trabantot Mikszáth, hogyan fest a Balaton Poszeidónja, és miként eteti megolvadt önmagával a galambokat Cholnoky Laci – a tájékoztatás természetesen nem teljes körű. A kötet talán egyetlen hibája, hogy az, aki nem bírja az abszurdot, valamint a különböző idősíkok között csúszkáló, dimenzió-ugrabugrálós műfajt, egyszerűen nem érti, miről van szó, miből és miért lett pont az, ami – így számára könnyen szétfolyhat a szöveg, vagy minimum ágas-bogasnak, törmelékesnek, pozdorjásnak és szervezetlennek tűnhet.
Annak ellenére, hogy prózai művek, mégis átlengi a sorokat egyfajta költőiség. E sokrétű szerző nem ismer lehetetlent, sem témában, sem karakterben. Olykor szürreális, olykor spirituális, olykor vérkomoly, sajátos szellemessége, hangvétele pedig a mű folyamán végig kitart. Világossá válik, hogy a szerző nem nagyipari irodalmat művel, sorai átgondoltak, mellébeszélés nélküliek: bázisugrás a végtelenbe és tovább. A múlt és jelen történéseire egyaránt reflektál, így a Repedés talán egyfajta Novák-életmű esszenciának is tekinthető.
A Repedést olvasni olyan, mint amikor szilveszter este az utcán ácsorgunk, és valaki elhív minket egy ismeretlen házibulijára, ahova szabódva, de elmegyünk, ám előtte még beugrunk egy éjjel-nappaliba, gondosan kiválasztunk egy üveg bort, hiszen nem tudjuk, milyen igényű lesz a társaság. Nehezen találjuk a megfelelő kapucsengőt, és sokat kell lépcsőzni felfelé, míg célba érünk, de a hangos zene útba igazít. Amikor megérkezünk, az alkoholpárában puhuló tömegben nem találjuk a házigazdát – talán jelen sincs, ám a borunkat az első, eszelősen vigyorgó, kapatos figura azonnal elkéri. Megvárjuk az éjféli koccintást, majd teliholddá változunk.

Novák Valentin: Repedés – Fantáziák boldog árnyakról. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2023