„A sebek hordoznak minket”

Napjaink zsongó világában helyét kereső, keresztutak sűrűjében tévelygő, önmaga elé is akadályokat állító, s közben civilizációs viszketését vakargató ember kétségeit, tapogatózó próbálkozásait vetíti elénk Halmosi Sándor új versgyűjteménye.

A mottóként használt nyitó idézetet saját (2009-ben megjelent Gileád című) kötetéből emelte ki, ezzel is erősítve a tényt, hogy bár semmi sem örök, végleges lezárásnak, befejezésnek mégsem tekinthetjük még a pusztulást, a megsemmisülést sem, s ez akkor is igaz, ha már semmi sem ugyanaz, mint amilyennek korábban láttuk vagy látni véltük. A teremtett csodát többször is kimerítettük már, ám ez a csoda mégis tovább kísér vezeklésekkel tarkított utunkon.

A könyvet lapozva beszédes cikluscímek navigálják az olvasót. Az első szakasz (Jelentések könyve) kétirányú utalást is tartalmaz. Egyfelől értékelhetjük látleletként – tényszerű beszámolóként, összegző jelentésként –, másrészt viszont kikerülhetetlenül jelen van a mögöttes tartalom, az áthallás, a bibliai erősségű üzenet.

Halmosi korábbi művei is magukban hordozták a spiritualitást. Nem meglepő tehát, hogy ez bontakozik ki új könyvének lapjain is. Az ember az önmaga által tákolt sötétségből a világosság felé törekszik: „fényre ágaskodik / a fénysóvár élet” (Égi gobelinek), de a lélekmély nyomasztó árnyainak leküzdése nem egyszerű feladat: „tépéseket készítünk, mindenből, ami szép megmaradt, / mert csak az marad meg” (Este lesz).

A hiteles megőrzés az ember kiváltsága. De ehhez „a szövetséget mindennap / meg kell újítani” (Este lesz), mert minden pillanat újabb próba elé állít. A küzdelem bennünk zajlik. Mulasztásaink kísértenek, s feszítenek keresztre. De a megoldás kulcsát a rá szabott idő mértékében mindenki saját kezében tartja: „ugyan kit / lehet… legyőzni, / hacsak nem önmagunkat” (Vajon mire gondolhatott).

A következő ciklus (A stigmáidat szeretem) versei az általánostól az egyedi felé kalauzolnak, beazonosítható jeleket és emlékképeket villantva az útkereső számára. A valaha remeték által lakott Majkpusztán tett látogatás emlékét felidéző költemény is bibliai mozzanatot elevenít fel: „40 nap pusztaság után újjáépül / bennünk a befogadó tér. Nem vagyunk egyedül” (Ma egy éve Majkpusztán).

De felbukkannak a töréspontok is, amelyek a kibicsaklott lehetőségek révén a sors kegyetlennek tűnő bélyegével szembesítenek: ha megkíséreljük is újraálmodni az életet, előbb-utóbb megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan pillanatokba botlunk, s végül „hirtelen megszakad / a film” (Nem tudom felidézni). Nincs lehetőség a korrekcióra. Sorsunk az, amit magunknak építünk.

A céljai megvalósítására felesküdött ember számára az is fontos üzenet, amit A történet tele van című versében így fogalmaz meg a költő: „soha nem lehet megérkezni, s csak / út van és az állomások”, hisz folyton új kihívások lebegnek előttünk.

Az egyik ilyen kihívás: rálelni az otthonra. Magánéleti, történelmi és földrajzi értelemben egyaránt. „Honvágyam van, pedig egyre inkább / belülre költözik az ország” – szögezi le, világossá téve a legfontosabb célt: a lélek nyugalmának megtalálását (Honvágy).

A manapság tapasztalható harsány és értékzavaros viszonyok között a csönd nagyon is beszédes tud lenni. S miként a némasági fogadalmat tett egykori majkpusztai remeték, Halmosi Sándor is keresi „beszédposványos” világunkban „az értelmes hallgatást” (Egy csepp).

A harmadik ciklus (Fájtól fájig) a függönyöket összehúzó, fényt kirekesztő, a jelen bezártságába menekülő, sebeit nyalogató ember kanosszajárását fogalmazza meg. A békétlenség nem élet. Ebben a világban nincs önálló akarat, még szándék sincs, hiszen „a sebek hordoznak / minket” (Vállról indítható). A sértett duzzogásból fakadó indulat is tévútra vezet: „Beszélünk, ha mondani nincs mit / Szétfecsegjük a legnagyobb titkokat is. / Csakazértis ellenpápát választunk. / S leváltjuk, ha megmosta lábunk” (Mindig fordított kanosszát járunk).

„Nincs más választás… / Elmenni még egyszer a falig” – szögezi le a költő (Nincs más választás), mert ez az egyetlen esély, hogy reményt teremthessünk. Hisz remény nélkül kihal az élet. A ciklus címadó versében ezt így fogalmazza meg a költő: „A jövőre kellene gondolni, ha már most / nem élünk, mert hát a majd, a legszebb hátha” (Fájtól fájig).

A zárószakasz (Mágia szútra) az isteni gondviselést kikerülni akaró ember képét vázolja fel. Az egymástól is elforduló, a modern kor digitális eszközeinek rabszolgájává váló, arctalan nemzedék önmagát pusztítja el.

Az érzelmeket háttérbe szorító, a mindennapjait elgépiesítő generáció életének groteszk voltát az adja, hogy „kitakarjuk folyton a lényeget” (A tárgyakról). Az egymástól való eltávolodás kritikus helyzeteket teremt: „olyan suták vagyunk néha, fullba toljuk a mesterséges / intelligenciát, de annyit sem tudunk kimondani sokszor, / hogy bocsáss meg, ezt jól elszúrtam” (Majkról szerettem volna). Ez a némaság azonban nem azonos a remeték szótlanságával. Ez az emberi lét alapjainak összezúzása, a teremtő szándék arcul köpése.

A lét fonákságát tökéletesen példázza a Tantra IV című alkotásban megfogalmazott gondolat: „Hatalmadban áll hallgatni / és minden, amit nem mondasz ki / Felhasználható a megváltásra.”

Kritikus időket élünk, ahol a költészetre és a költőkre ismét fontos szerep hárul. Fél évszázaddal ezelőtt az Illés-koncerteken felnövekvő fiatalok még tudták, hogy „[a] szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen”. Napjaink deformálódó értékrendjében azonban átminősültek a szerepek. Erre utal a Razglednicákból kiemelt alábbi sor is: „A versnél csak a költő veszélyesebb” (58).

Már csak önmagunkat válthatjuk meg. Ám nem mindegy, hogy kinek a kezét fogjuk, kinek a szavára hallgatunk. Ezt a felismerést erősíti a Razglednicák 68-as darabja is: „Minden Pilátusnak dolga van magával. / Minden Júdásnak veled.”

Az emberi lét jövőjét vizsgáló sorskérdéseket fogalmaz meg új kötetének verseiben Halmosi Sándor. A jelenkor egyik legégetőbb problémáját vetíti elénk, amely a felelőtlenségből, a bajok elkendőzéséből, a struccpolitikából eredeztethető.

Az ember a végzete felé halad. Bele az ürességbe, a sivárságba, az élettelen kopárságba. Ez a kietlenség jelképesen is megjelenik a kötet záróverse előtt üresen hagyott két oldalon.

Szűkszavúságba hajló szikár egyszerűséggel – ám a tárgyilagos közlést mégis érzelmekre ható képiséggel átitatva – fogalmazza meg mondanivalóját Halmosi Sándor. Versei felszakadt sóhajok, csöndet álmodó finom suttogások, és fáklyák, amik bevilágítják omladozó falú alagútjainkat.

A kötetet ezúttal is Fábián István sejtelmes grafikái díszítik.

Halmosi Sándor: Tantra és hőszivattyú. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023