Sára vacsorája

Sóban sült hal a vacsora.
A konyhaasztal két végén eszünk,
óvatosan, ahogy románccal bánik az ember,
lassan, mert a torkán akad. 
Élvezetes minden falat, látod (?)
kinyújtott lábakkal 
hintázom mosolyodon.
Arccsontom akaratlanul mozog, 
mondani szeretnék valamit,
sosem lesz porlepte e szerelem,
de mindennek egyszer friss az illata,
nyelvemre szűzies csend telepszik. 

A hokedli recseg-ropog,
ahogy közelebb húzom.
Bal kezemmel óvatosan
a szoknyaszövet alá nyúlok,
ujjam bőrödön futóversenyt rendez, 
de hát eszünk, mondod félig teli szájjal.
A combodról megfeledkezve biccentek, 
nagyokat pislogsz, kacagsz, és élvezem.

Az mosogat, aki jobban fázik, s a másik a
küszöbön állva mesél sápadt történeteket,
és így loptam lyukat a Holdról,
amikor még csillagos volt az ég a Vár felett.
A csend idegen vendég, és nem kap vacsorát.

– Mi az a fényfolt a falon?
A kérdőjel mimikává simul kerek arcodon.
Mindig kíváncsi voltál mindenre, 
hálás voltam a közmondások hatástalanságáért.  
Megérintettem a festéket, 
vártam, hogy ártsak az ívelő fénynek,
de nem történt semmi. Egyszerűen ott él. 
Megmarad az időnek, ahogy mi. 
Pillanatból gombolyag,
kapzsimód gyűjti be az este. 
Néztelek, néztél, amíg lehet,
perceken csüngő együttlét, 
visszhangzó kételyre süket a fül. 
  
Akkor megfogtad a kezem,
megjegyezted, milyen tiszta,
az is volt, mert Nálam 
mindenki hamarabb értette meg a világot. 
Ez így maradt.
A barna fal magába szívta a valóságot,
henyélt a boldogság a téglák között,
és csóvákat hurcolt. Naiv mámor,
mégis azt hittem, 
ébresztőre időzít a félelem.