Sanyi ökológiai lábnyomot hagy
SÁNTHA ATTILA
MAGÁCSKA, AZ OKOS EMBER
Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, minek kell mindenféle pszeudo-irodalmi irányzattal, transzközéppel kavarnia a szart? Hát nem költők vagyunk mind, jók, rosszak, patetikusak vagy posztmodernek? Magácska okos ember, jó költő, inkább jöjjön, adok magának egy fizetős állást, s aztán meglátja, kinyílik minden kapu.
Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, minek kell a csángókkal foglalkoznia? Azoknak már úgyis kámpec, ha sokat bezgeti őket, még azt fogják hinni, hogy nekik is járnak az emberi jogok, az anyanyelv oktatása. De mi ezt nem tudjuk megadni nekik, nem érti?! Mi ehhez kicsik vagyunk! Minek akkor felheccelni őket? Jöjjön inkább hozzám, nálam a cégnél mindig van hely az ilyen célratörő embereknek.
Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, mit foglakozik olyasmivel, amiről már egyszer megállapították, hogy hamis. Milyen is lenne a todomány, ha mindig a forrásokhoz nyúlnánk, s azokat kezdenénk elemezni?! Hát nem lehet örökké visszamenni a világ teremtéséig, az istenért! Azokat már egyszer megnézték valakik, és megállapítottak valamit. Ajánlom magácskának, ne mind foglalkozzon a székelyek történelmével, mert ez lassan már székelykedés lesz, s magácska megütheti a bokáját!
Kedves Magácska!
Én magácskát okos és alapos embernek ismertem. Ezt a témát már réges-régen lezárták a délibábosan kikapart barguzini zsidó női csontvázzal. Ne terjesszen téveszméket, ez méltatlan magácskához. Inkább olvassa el Illyés Petőfijét. És fogadja el az MTA értékelését. Mi történne a világgal, ha mindent újra és újra elővennénk? Mikor lenne időnk előre menni? Mit gondol, mindenki azt kutat, amit akar? Hát nem: tanulja meg egyszer végre, a jó todós az, aki azt kutat, amit szabad! Az ember szabad, tehát azt tesz, amit szabad!
ZORKÓCZY ZENÓBIA
JÓLESŐ KISBŰNÖK
Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. A kertedben, ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.
Ha elindulnak hozzád gyümölcsöt szerezni, és észreveszik, hogy hazajöttél, a feléd kanyargó útról letérnek egyenesen a telked alatt csordogáló patakhoz, és vagy követ, vagy homokot, vagy vizet raknak, hogy ne járjanak potyára (mert székely ember ok és eredmény nélkül nem megy sehová). Legutóbb az az atyafi, aki szekérrel indult a kertem irányába, s észrevette, hogy váratlanul hazajöttem, mit tehetett, szintén lement a patakra, s a szekéren lévő hordókba vizet mert zuhogó esőben, majd a zötykölődős úton kifelé mind kilocsolta. Ősszel, esős időkben kotyós hordókba vizet meríteni patakból fura dolog… Szóval néha nehéz az álcázás, viszont mindig kötelező.
Egy idő után arra is rájöttem, hogy csak viharos, erős szélben indulnak el sétálni a helyi atyafiak. Pedig nálunk a séta úri dolog, fölöslegesen nem járkálunk. Akkor mi oka lehet ennek a furcsa szokásnak? Hát a dióbegyűjtés. Mert mindenkinek nincs ám diófája! És diós kalács nélkül sincs karácsony! Különben is, télen a pálinkázás előtt jólesik egy kis diótörés, pucolás a jó meleg, duruzsoló kályha mellett.
Minap nagy vihar volt, és csúnya zajokat hallottam a diófánk irányából. Kimegyek, s hát látom, hogy szomszédunk, a kilencvenéves apóka szedi a diót a földről. Kérdezem, mit csinál ilyen rossz időben, mondja, hogy egyet sétálgat, ne, jövöget egy vederrel innen a boltból, s amikor a lába elé esnek a diók, fölszedi, hogy ne tapossa el. Irtó sok dió eshetett a lába elé, mert a fél veder tele volt. Elköszönünk, s ezzel szépen befordult a portájára.
Nem telt el öt perc, és látom, az apóka újból sétálgat, immár sűrű eső közepette meneget egy vödörrel a bolt irányába. Tíz perc múlva újra kinézek, s hát már vissza is ért, egészen a diófánkig, és szedegeti a lába elé hulló diókat. Töltök egy vederbe diót, s kimegyek az esőbe, ha már ennyire kell neki a dió, akkor adok neki, az ő korában ne mind hajladozzon. Mondom neki, fogadja csak el. De ő nem és nem, merthogy nem kell neki dió, csak erre járt, és felszedte, hogy ne tapossa el. (Erősen sok dió hullott a lába elé, mert a fél veder újra tele volt.) S egyébként is, ne tanítsam őt diót szedni, mert neki már legalább kilencvenéves tapasztalata, harca van ezen a téren.
Elmondom nevetve az esetet a másik szomszédnak, ő csak legyint, hogy ezen már nem lehet változtatni. Meséli, hogy a diófánk előttünk lévő gazdája, a százéves néne éjszakánként, szeles időben többször is kiment az utcára, hogy megvédje és felkapkodja a dióját a szomszéd bácsi elől. Macska-egér harcot játszottak, ejszen ez tartotta a néniben a lelket, mondja a szomszédom, s ez tartja az öregben is.
Azóta én is gyakrabban kimegyek, felszedem a diót. Van úgy, hogy nem találok egyet sem – ilyenkor átnézek a kerítésen, és látom, hogy a kilencvenéves szomszédom elégedetten somolyog. Mindketten tudjuk, ha elég jól csináljuk ezt a macska-egér harcot, ő a száz évet is megéri.
DÖME BARBARA
SANYI ÖKOLÓGIAI LÁBNYOMOT HAGY
Sanyi, az éjszaka itt járt az apád nagy szárnyas angyal képiben. Honnan tudom, hogy ő volt? Az egyik kezében sörösüveget tartott, a másikban cigarettát. A fejét meg úgy félrebillentette, tudod, ahogy akkor szokta, amikor fel akarta csípni a kocsmárosnét. A konyhában állt a kredenc tetején, azt mondta, hamarosan gazdagok leszünk, aztán meghúzta a sört és lezuhant a földre. Részeg volt erősen. Próbáltam újraéleszteni, de aztán rájöttem, felesleges, egy éve már meghótt.
Sanyi, ébredjél már fel, a kutya mindenedet, hallgassad csak meg, mit találtam ki! Miután apád másodszor is meghótt az éjszaka, gondoltam, elrejtem a testét, mielőtt valaki rám fogja, hogy megöltem egy angyalt. Gyorsan felmentem az internetre, hogy rákeressek, hol és hogyan érdemes eltüntetni egy hullát. Miközben keresgéltem, találtam egy érdekes hírt. Azt írták, hogy egy amerikai milliárdos egymillió dollárt fizet annak, aki tudományosan bebizonyítja, hogy a lét tovább tart, mint a test. Azt mondták, ez azt jelenti, hogy bizonyítani kell, van élet a halál után. Hánytam magamra a keresztet, amikor ezt megláttam, mert hát apád angyal képiben milyen jó bizonyíték lett volna erre az egészre, ha a büdös alkoholistája nem esik le a kredenc tetejéről. Kimentem a konyhába, próbáltam életet lehelni belé, de nem sikerült. Fogtam, kihúztam a disznóólba, hátha reggelre vagy harmadnapra feltámad, mint Krisztus.
Hajnalig forgolódtam, s közben rájöttem, hogyan szerezzük meg az egymillió dollárt.
Reggel felhívtam a kis unokánkat, és kifaggattam, mi az, ami ma divatos dolog. Mama, hát az ökológia, meg a zöld szemlélet, azok nagyon mennek, mondta, aztán el is magyarázta, mi az. Ez annyira nem is bonyolult, gondoltam. Miközben szépen leszedtem a penészt a bolti vinetta tetejéről, amit háziként kínáltam reggelire a fogadónk drága vendégeinek, azt is kitaláltam, mire veszem rá az uramat.
Sanyi, te leszel az első ökojós, aki bebizonyítja a túlvilág létezését. Nem üveggömbből fogsz jósolni, hanem csupa környezetbarát alapanyagból, például kecsketejből, kecskeszarvból, kecske lábnyomból. Nem tudod, hogyan kell? Na, látod, ez a jó benne! Mások sem tudják, éppen ezért bármit elhisznek majd. Menjél ki a kölcsönkecskéhez, mindjárt viszem a vendégeket, ha befejezik a vécébe járást. Hogy ezeknek milyen úri gyomruk van. Csak egy cseppet járt le a vinetta szavatossága, máris hánynak tőle. Sebaj, kivárom, amíg képesek lesznek kijönni az udvarra.
Tessék, tessék csak, drága vendégeink! Itt látható a világ első ökojósa, Sanyi. Biztosan hallottak már a csodatételeiről. Ma megidézi a túlvilágot, bebizonyítjuk, hogy van élet a halál után. Sanyikám, kezdheted, mondom az uramnak, aki megfogja a kecske tőgyit és húzogatni kezdi. Mit csinál?, kérdi az egyik nő. Ez nem szellemidézés, hanem fejés. Csak várják ki a végét, csitítom, mindjárt jön a lényeg. Közelebb megyek az uramhoz, böködöm, mondjon már valamit. Erre kinyögi, hogy most ő a kecsketejet magnetizálja, így hívja a túlvilágot, az angyalokat és a démonokat. Jól van, Sanyi, látom, mégis csak megnézted a videót, amit reggel elibed raktam, hogy tanulj belőle. Az uram egyre beszédesebb, olyan átéléssel szól a szellemvilághoz, mintha tényleg tudná, mit csinál. Csak a kecske sérelmezi egy cseppet, hogy egyre erősebben húzigálja a tőgyit, néha rúg egyet.
A drága vendégeink feszülten várakoznak, én fogom a telefonomat, videóra állítom, hátha lesz valami használható anyag, amit elküldhetünk a milliárdosnak. A disznóól felől mozgást hallok, majd megjelenik az ajtóban halott apósom, kissé zilált szárnyakkal, kezében még mindig ott a sörösüveg és a cigaretta. A vendégek visítoznak. Sanyi felrúgja a sajtárt, annyira megijed. Apósom rám néz, azt kérdezi, van-e még sör, me’ ez elfogyott.Arra gondolok, milyen jó lett volna, ha üveg meg cigaretta nélkül jön ki az ólból, és sör helyett a Bibliát kéri. Azt a filmet vágás nélkül küldhetném a milliárdosnak.
BENE ZOLTÁN
AZ IDEGEN
Az úton ritkán járnak autók. Közülünk csupán hétnek van. A hétből három használja rendszeresen, másik három hébe-korba, egy sohasem. Ez utóbbi jármű egy pajtában áll úgy két évtizede, tyúkok generációi nőttek föl benne. A faluba vezető utat azonban a másik hat se szokta koptatni. Azt szinte kizárólag a néhanapján hozzánk vetődő teherautók használják, meg a megyei rendőrök havonta egyszer, mikor ellátogatnak közénk, hogy megnézzék, élünk-e még és emlékeztessenek minket arra: nem vagyunk egyedül. Az út kátyús, a széle töredezett, csak nagy odafigyeléssel és óvatossággal lehet haladni rajta. Időről időre a tapasztalatlanabb sofőrök tengelytörést is szenvednek, aztán istentelenül káromkodva toppannak be a faluszéli kurta kocsmába. Ott többnyire erőszakosan követelik az azonnali segítséget, fenyegetőznek és hangoskodnak, míg ki nem penderítik őket a kocsmatöltelékek, a kártyázók vagy a sakkozók, esetleg a dámajáték rabjai. A mi falunk nem a vendégszeretetéről nevezetes. Igazság szerint a mi falunk semmiről sem nevezetes, csak arról, hogy magasról teszünk a külvilágra, mert megtehetjük, hiszen jól élünk, ugyanis egyszer valaki alapítványt tett értünk, amiből még az unokáink is boldogulni fognak. Állítólag egy óriás tette meg ezt a szívességet az őseinknek; egy óriás, aki a hegyeinkben kószált. Minden bizonnyal így lehetett, bár manapság már hegyeink sincsenek.
A nyalka legény is teherautót vezetett, sprotnit hozott a szatócsboltunkba, míg árokba nem fordult a határban. A sprotnit aztán talicskával tolták be az alvégiek, mert ők hírhedett talicskások. A nyalka legény orrát lógatva a faluvégi kurta kocsmába ballagott, kért egy kávét, kapott, leült, ijedten nézelődött, köszönt. Visszaköszöntek neki a kocsmatöltelékek, bólintottak felé a dámajáték rabjai, hümmögtek a kártyások és dörmögtek a bajszuk alatt a sakkozók. Nem mutatták, mégis egytől egyig mind örültek, hogy nem szentségel, nem szidja az utunkat. És nem csak örültek, de egyenesen rokonszenvesnek találták emiatt a nyalka legényt.
Épp akkor járt arra a harmonikás tanácsnok. Ez egy buta arcú, vörös orrú atyafink, aki a falunk bírájának öt tanácsadója közül az egyik, következésképp mindenhez ért, ráadásul mindenhez jobban. Ezen felül valamennyi ünnepünkön órák hosszat huzigálja és nyomkodja a tangóharmonikáját, amiből ily módon gyalázatosan hamis hangok áradnak a füleinkbe, s ezt nevezi ő művészetnek. Ennek ellenére néhányan kedvelik, mert egyfelől mégiscsak tanácsnok, vagyis több kell legyen az esze a többségnél; másfelől meg ki tudja, nem tényleg az ő muzsikája-e a művészet, ami azért, lássuk be, valamiféle tisztelnivaló dolog lehet bizonyára.
Elég az hozzá, hogy a harmonikás tanácsnok bekukkantott a kocsmába és megpillantotta a nyalka legényt. S mivel a harmonikás tanácsnok − a legtöbb falunkbélitől eltérően − barátkozó természetű ember, szívélyesen meginvitálta magához az idegent. Az még nem heverte ki teljesen az árokba borulás okozta sokkot, pedig az alvégiek már tolták befelé a temérdek sprotnit, hát rábólintott a meghívásra. Egymás mellett lépkedtek, a harmonikás tanácsnok meg a nyalka legény, beszélgettek. Pontosabban a harmonikás pofázott feszt, ahogy szokott, teli szájjal dicsekedett a falunkkal, főleg az alapítványt tévő óriással meg a toronnyal, amelynek a tetejére állítólag ezerhatszázhuszonnyolc lépcsőn felhágva lehet följutni, de mindezidáig még senki nem volt erre képes. Ami nagy kár, okoskodott a tanácsnok, mert csudaszép a kilátás odaföntről! A nyalka legény ekkor már bitang rosszul érezte magát, a belei csúnyán háborogtak. Csakhogy nem mert közbevágni és az illemhely holléte után tudakozódni, mert félénk, udvarias ember volt, inkább szeppenten hallgatta, hogy milyen bölcs tanácsokkal látja el a harmonikás a bírót, aki olykor megfogadja azokat, máskor viszont nem. Utóbbi esetekben hülyeségeket művel. A maga esze után. A vadmarha! Hogy ezt megbeszélték, a harmonikás tanácsnok nagylelkűen megígérte a nyalka legénynek, hogy hamarosan játszik neki a harmonikáján. Ekkorra azonban az idegen már semmi másra nem tudott gondolni, csak egy meglehetős reterátra. Sőt! A reterátra úgy általában, azaz egy általános reterát-etalonra, egy ürítő-komplexumra, amely kizárólag őt várja.
Mikor átlépték a harmonikás tanácsnok házának kapuját, a nyalka legény felnyögött (Úristen, beszarok!), azzal sután elügetett a kert végébe, letolta a nadrágját és végigfosta a szamócákat meg a lába szárát. A konyhaablakból a harmonikás tanácsnok nyúlfogú lánya tátott szájjal figyelte mindezt, no, meg az idegen lába közt himbálózó ígéretes férfiasságot. Orcáin azon nyomban a szerelem lázrózsái gyulladtak vérnél is vörösebbre. A nyalka legény, persze, nem vette észre, hogy figyelik, éppen a szőlőlugasról tépkedett levelekkel tisztogatta magát és homokot kapart a keletkezett rondaságra, ahogyan a macskák meg a jobban nevelt kutyák szoktak. Ebbéli foglalatosságában a harmonikás zavarta meg: nyakában lógott a hangszere, s legott rá is zendített emberül − ott, a kert végében, Isten szabad ege alatt. Az idegen, vesztére, kiváló zenei hallással bírt, miáltal a harmonikaszó olyan fájdalommal csikart a dobhártyájába, ahogyan korábban a hasmenés a belei közé. Úgy érezte, ezt a blaszfémiát képtelen sokáig elviselni, s menten eldöntötte magában, hogy bármit megtesz, csak szabaduljon ettől a nyekergéstől mielőbb. Ezért gondolkodás nélkül igent mondott a nyúlfogú lánynak, amint az hozzá lépett, és reszkető hangon, a felindultságtól dadogva megkérte a kezét. Két óra múltán házasok voltak, kéz a kézben elvonultak a torony lábánál épült szükségkunyhóba, amelynek udvarán újabb négy óra elteltével a nyúlfogú lány büszkén teregette a piros foltos lepedőt a korhadó körtefa utcára hajló ágaira.
Csakhamar a faluvégi kurta kocsma szomszédságában építettek házat: a teherautó árából meg a lány hozományából egy kétszobásra futotta. A nyalka legény sem idegen többé, de a sokkot, ami érkezésekor érte, máig sem heverte ki.
VARGA MELINDA
A SZÉKELY BÓK
– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!
– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.
– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.
– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!
– Hogy vagytok, no?
– Megvagyunk.
– Errefele se dugjátok az orrotokot, amióta a leányotokhoz jártok Németbe minden ünnepkor. El vagytok bőcsülve, hallod-e.
– S a fiúnkhoz es Magyarba feredőbe a nyáron. Nem érünk rea.
– Látom, a házat es felújítottátok, s békötték a gázt! Pedig erősen drága. Mondták a tévébe, hogy úgy megdrágiccsák, hogy belenyekkennek az emberek. Meglátod, nem vezet jóra ez a nagyzolás. Meglesz a bőjtje.
– Ne se törődj, a fiam kűd pénzt rea, ha megszorulunk. De mit mind annyit valagászódol te is, most szerelték bé nálatok új központi fűtést, az es olyan, mintha gáz vóna benn.
– Nem eppen, mert meg kell rakni a kazánt, ahogy nem rakod meg, a meleg ki van menve. A havat reggel a szín elől el kell hánni, másképp bé se jutsz. A kezem örökké le van gemberedve.
– Mé nem kűdöd az uradot? Nem fehérnépnek való munka.
– Mét, mét?! Há csak.
– Azzét biztos, met este a bodegába jól megrészegedik, s reggel az se tudja, fiú-e vagy leán, nem hogy még felkeljen, s tüzet rakjon.
– A te uradat se kell dicsérni, hadd el. Múltkor es láttam, hogy a komámasszonodtól este későn kanyarodott ki, s iszkiri haza a kertek alatt, hogy míg te a gyárból hazajössz, legyen ő es otthon.
– Ejsze teleszkóp van a szemed helyibe, hogy te ellátsz a komámasszonig? Két uccával feljebb lakik.
– Nekem nincs, de Teri kománém ott lakik vele szemközt, s ő mondta tegnap a bótba. Más es látta, nem csak ő.
– Csak menjek fel kenyerét, me a derekát eltöröm! A fosküpűje!
– Nem hibás ő semmiét. Jól tudod, hogy Ámáli kománéd erősen kajtárölű. Örökké viszket neki a valaga.
– Az anyja es ilyen vót, hogy rosszseb egye meg a fajtájukat!
– Jó na, jó! Ne herrgeld fel magadot úgy, még a végin megüt a gutta, mint a fesszegbe Józéfát.
– A házat látom, lefestettétek a nyáron küjjel.
– Le. De nem olyan hitvány ződre, mint tü. Az egész ucca ezen kacag.
– Menj el, menj el! Hát nem es olyan cikóriavirág-sárga, mint a tü házatok.
– A leánka hogy van? Rég nem láttam.
– Tanól örökké, nincs hogy lássad. Elmegy az oskolába s onnan haza, s azzal napszentületig tanól.
– Ejsze doktor lesz belőle vagy parlamenter még a végin.
– Hanemegyeb.
MUSZKA SÁNDOR
A MAGYAR LASKA
Az úgy vót, hogy Zoltán komámmal kimentünk vót dógozni Magyarba. A vonatra Szeredába felültünk, s másnap Pestre megérkeztünk. Eppen a vonatró leszálltunk, s há mán hivott es az ember, akinek a házat kellett épicssük, hogy jön utánnunk, de a kocsija elromlott s mán szerelik, de vaj még két órába biztos belételik, s várjuk meg, met jő. Münk ott az állomáson egy padra leültünk, s csak fi gyelőztünk s pillogtattunk, mind a béka a csihányba, hogy miféle népek jőnek-mennek. Zoltán ejszen elunhatta, met aszongya egyszer: Hallod-e, Sándor, gyere, nezzünk szét a városba, s ne mind üljünk, met az éjen ültünk eleget. Na münk ügyesen elindúltunk, s ott mind mentünk s kóvályogtunk, mind a gólyafos a levegőbe. Há egyszer egy ijen ház ódalára ki van téve egy nagy kemény, izmos pasas, csórén egy bugyiba. Néztük, néztük, aszongya egyszer Zoltán, hogy: Hallod-e komám, te életedbe ilyent láttál-e, s hogy vajon itt mi lehet? Mondom nekie: Én biza ilyent láttam egyszer, mikor a fi am még kicsike vót s bévittem Csikszeredába, a cirkuszba, s ejszen itt es cirkuszisták vannak, s menjünk bé s nézzük meg. Egy ijen pincébe lementünk, s vót ott egy pasas, de nem az, amelyik a képen vót, egy másik. Aszongya, mit szeretnének. Há mondom, münk itt járunk a városba, s megláttuk odafent azt a képet, arról az izmos emberről, s gondolánk, megnéznénk, ha lehet, s még jegyet es veszünk. Kezdett erre az az ember vigyorogni, s mind vakarta a füle tövit, s há aszongya egyszer: Nem kell jegyet vegyenek, csak jőjjenek velem, met megmutatom. Bévitt münket egy nagy terembe, az tele vassal, ott egy csomó ember, emelték a vasakot, nyögtek úgy, hogy mondom, valamelyik mingyátt megbornyuzzik. Ott mind nézelődtünk, s hát egyszer aszongya az az ember, amelyik münket oda bévitt vót, hogy: Hallják-e. Magik ezeket a vasakot mepróbálják-e? Münk Zoltánnal neki, s emelgettük a rudakot, s az csak mind tette reá a vaskarikákot. Egyszer egy csomó ember körénk gyütt, s aztot kérdi egy legényke, hogy: Magik mit szednek, hogy ijen jól bírják? Há – mondom –, münk immá semmit, fi am, az ősszel pityókát szettünk eleget, s aztán az őszön még szedünk. Megyen el a legényke, s hallom, mondja a hátam mögött egy másiknak, hogy ezek pityókát szednek, s hogy az vajon mi. Ej, gondoltam magamba, szegény ember, nem es látszik rajta, hogy vizesfejű, de az kell hogy legyen, ha még a pityókát sem ismeri, s mijen kár érte, met másképpen szép szál legény lenne. Aztán még egy darabon ott mind nézelődtünk, s mondom egyszer: Gyere, komám, menjünk’sza vissza az állomásra. Eppen hogy visszaértünk, mán jött es a kocsival érettünk az ember, hogy akkor menjünk, nézzük meg, mit kéne s hogy kéne csinálni. A kocsiba béültünk, bémutatkozott, hogy Endrének híják, s hogy mérnök ember egy autógyárban, s hogy van egy felesége, Tünde, s az hírszerkesztő a televízióba. Mind ott beszélgettünk, s hát egyszer mondom: Meg ne haragudjék, Endre úr, de az a hírszerkesztő az miféle mesterség? Hát – aszongya –, az olyan, hogy esszegyűjtik a híreket, s akkor az ő felesége azokot megválogassa, s hol elvesz belőle, hol hezzaír, s aztán azokot este bémondják a tévébe. Na mondom, ez egyszer tényleg fehérnépnek való munka, met nálunk otthon az utcába, a fehérnépek az enyémmel az asszonnyal együtt egyebet nem csinálnak, azok es csak gyüttik a híreket, mondom, hogy éjjel olyan későn a kocsmából hazamenni még nem tudtam, hogy aztot valamelyik ne látta vóna, s másnap az egész falu ne tudta vóna. Endre úr az előleget ideadta, s münk neki, s az ácsmunkát csinálgattuk. Mán a vége feli vótunk, mikor egyik nap jön, hogy aszongya, ma nem kell bémenjen a gyárba, s főzet nekünk ebédre egy fi nom ételt, s együk meg, met ő es minyátt jön vissza. Na münk nekiültünk, s kezdtük kanalazni bé a levesételt, de csípett úgy, hogy még a szemünk es könnyezett belé. Egyszer Zoltán szökik fel az asztaltól, hánytassa valami erősen, köpik s kárinkodik csúful. Há téged mi lelt, komám – kérdém. Aszongya: Nézzed szeg meg, Sanyi, mijen csúf hal van a tányéromba, a rabló istenit ennek az embernek, de az es lehet, kégyó, met né, mijen csúf szemei vannak. Nézem s hát tényleg. Megkanalazom az enyémet es, s há egy nagy bajusszos kégyó vót az én tányéromban es. Há mondom, én ezt az embert ejszen megütöm. Na de aztán megnyugudtunk, s aszongya Zoltán: Tudod-e, Sándor, lehet, hogy ez az ember nem es hibás, s rosszat nekünk nem es akart, csak hát építeni itt sem olcsó, s ejszen a pénze elfogyott, s méges nekünk valamit adni akart vóna. Szegény ember ezeket a halakot nekünk megfőzte, s csipős paprikával jól megburrantotta, hogy hátha az izit nem érezzük meg. Egy cseppet elsiette, s a halakot es benne hagyta, s ennyi az egész. Kezdtem én es erősen gondolkodni, s mondom: Lehet, igazad van komám, met eddig ezt az embert rendes magyar embernek üsmertük. Ebben aztán hogy megegyeztünk, csak azt néztük, hova es tudnánk azt a mocskot úgy elönteni, hogy Endre úr, ha visszajő, meg ne lássa, met megsérteni nem akartuk. Szerencsénkre vót ott megkötve egy nagy borzas kutya, amelyik ha eppen nem morrogott, úgy aludt, hogy még a nyála es folyt. Zoltán odament hezza, s a levest halastól-mindenestől a lábosába belétötötte. A kutya neki, s kezdte szürni bé, mint a réce a ganyélevet, még a lábost es kinyalta. Münk leültünk, hogy egy szivarot szíjunk el, hát egyszer kezd vinnyogni a kutya, met gondolom, égette a belit a leves. Jön vissza Endre úr es, s kérdi, vajon mi lett ezzel a kutyával, hogy ijen csúful csinál. Há mondom, ejszen csak szomjas, met a táljába víz nincs, mondom, s biztos azétt. Tötött neki vizet, s há a kutya issza, s csendesedik meg. Aszongya erre Endre úr: Tudják-e magik, ez egy magyar kutya? Én restelltem megkérdezni, hogy akkor neki-e a rokonyja, vagy kinek, mondom nekie, az nem baj, met münk ugyan székelyek vagyunk, de nekem es van egy barátom otthon, amelyik egész nap csak aluszik s folyassa a nyálát. Mikor megkérdeztem, mitől es van úgy elfáradva, aszonta, attól, hogy Szibériába vót fogságba. Montam neki: Hallod-e te? Apád volt fogságba Isten nyugusztalja, nem te. Aszonta, igaz, hogy az apja vót, de ő az apjával mán akkor ott vót. Ekkor monta a felesége, hogy mijen kár, hogy ott valamerre nem folyatta el. Kezdett erre Endre úr kacagni, hogy ő a magyarságot nem úgy értette, s mán kezdte vóna magyarázni, de szólott a telefonja, s valahova ejszen elhitták, met nagy gyorsan elment. A munkát aztán béfejeztük, s szettük essze magunkot, hogy reggel megyünk haza. Valami otthoni túró még meg vót maradva, mondom, estére kéne csináljunk egy jó túrós puliszkát. Mi a városba kimentünk, s az első bótba bé. Keringtünk a pócok között egy fél nap, járattuk a szemünk, mint a menyét, de puliszkalisztet sehunn nem láttunk. Aszongya egyszer Zoltán: Tudod-e Sanyi, lehet itt a puliszkát az itteni emberek nem es üsmerik, met látod-e, két hete mingyátt itt vagyunk, de münk puliszkát soha nem ettünk, s immán lehet, nem es fogunk. Há – mondom – lehet igazad van, Zoltán, gyere akkor, keressünk laskát, s csinálunk túrós laskát. Kerestük addig, hogy majd éhen dögöltünk, s fel es mérgelődött Zoli komám úgy, hogy láttam rajta, valamit mingyátt esszetőr. Addig-addig, hogy egyszer melőllem elsirült, s elément a kasszához. Bé volt oda ülve egy vékony városi fehérnépecske, s mikor Zoltán reakijátott, hogy: Hallja-e, hol a laska?, a fehérnép a kezeit a feje föli felemelte, hogy aszongya, itt a kasszába, vigyék, csak ne báncsanak. Kiátott es Zoltán utánnam, hogy gyere Sándor, megvan a laska, itt a kasszába, s lehet még málélisztjik es van. Igen ám, de erre kezdtek az emberek a bótból kiszaladni, mint a bolondok. S há egyszer jőnek bé a rendőrök es vaj öten, s münket a fődre nyomnak le, s kötnek meg. Elég az hezza, hogy ha Endre úr a miliciára utánunk nem jön, ejszen münket a túrós laskáétt bézárnak. Szerencsére a rendőröket mind ismerte, s münket elengedtek, s valahogy hazajöhettünk.
OJD EGYÉNI PRODUKCIÓ – VERS, PRÓZA, OPERETT
