Hűségriadó

Föld 

A beton alatt föld van, ahol füves 
rétek helye lehetne, amiken színes
labdákat gurítnak egymásnak azok a
gyerekek, akik egykor mi voltunk.
Hasra fekszenek alkonyatkor s az eget
nézik, pont ahogy mi is annakidején,
megrágcsálják az édes füvek szárát és a
felhőket bámulják, miközben arra gondolnak,
holnap is így lesz, meg holnapután is, így
tervezik majd minden este azt a fényes
jövőt, ami a mostani fénytelen jelenünk.
Azt, amit közben lebetonoztak, ahelyett,
hogy a mi gyerekeink is füves tereken
szaladgálhattak volna szabadon, mert
hogyan is képzelhettük el akkor őket,
akik ma szintén mi vagyunk?
A beton alatt föld van és a fűszálak
kisarjadnak alóla, ahogy eddig is tették.

hűségriadó

mint egy elromlott füstgép valami
közönséges katasztrófafilm-forgatáson
úgy dohogott hajnalban a tömbházak között
tegnap már láttam az őszt
 
megbüntetni a napfelkeltét vagy legalábbis
zavarba hozni emlékezni az összes hűtlen tévedésre
számolni az elkerülhetetlen következményekkel
csak a por csak a köd
 
számontartottnak lenni el nem követett
bűnökért és nem megfeledkezni a komolytalan kis
örömök könnyelműségéről a tömbök fölé
tornyosulni és belefeketedni a
féltékeny fájdalomba
 
súlyosnak maradni akár egy háború
és végzetesnek mint egy rák vagy faggatni és
félelemmel fertőzni akár egy
banális vírus – örömre? ugyan már?
mi okunk lehetne?
 
más sebességre átváltó többsávos gondolatfutamok
elsötétedő önvád vagy lelkiismeretfurdalás
pedig valaki azt írta üdvözöl a tenger
a tóparti tünékeny érzés páros ríme
ahogy a só a bőrödre száradt
 
a második autóbuszon már milyen kis
esélytelen üzenet ez a hűségriadós nyárutó
de a betonból kiérve minden fa átölel és
a következő évszak titokzatos fátyollá
szelídül mint az erdőben a köd
 
faggatni? másokat? magunk? nem a megfelelő
kérdéseket tettük fel nem a megfelelő időben
felfoszló emlékképsorozatok amikről nem beszélünk
de végül átitat mindent a fény így válik széppé és szabaddá
mint egy vadállat ez az augusztusvégi furcsa reggel