A hátam cincérszerű óriásbogara 

Mindennap egy alkalom

Futnék a szavakkal, de nyelvem nem bírja.
Kérdések, lepergő válaszok, 
sokszor összeveszem másokkal, 
élettörténetek henyélnek agyamban,
lebenyablak mögött osztják az észt. 
Korombeli alakok alkalmi lakhatással. 
Néha szavaznak is, mintha a demokrácia  
nem bukott volna el még 
a közösségi árszabásban. 
Piazzollát hallgatok, 
királykék hangulatom megváltozik, 
színtanácsadóm sem tud segíteni.

Új nap, új percek 
– ebből bezzeg használtat nem lehet venni.
A rendkívüli kormányülésen megszavazták,
hogy ma se legyek boldog.
Tizenhat a kettő ellen,
a kedvügyi miniszter tartózkodott. 
Alig tudtam elaludni, s most arra ébredek,
hogy az álmokért felelős megbízott 
haragszik Rám, mert egyszer eléggé összetörtem,
s küldi a rendelkezést a motorikus rendszernek.
Boruljon hát minden: legyen, ami elmúlik. 

Egy műsorban a lépcsőházakról beszéltél,
hogy lázadjunk az élet ellen. 
Pörgök, duett-politika,
gurulok ezen a vidámság-spirálon. 
Aztán többet nem hallottalak. 
Eltűnt a hang, a véglegesen nem felejthető,
furcsa lenyomata ott van a csuklómon,
ha megérintem, morzézunk a pulzuson keresztül,
így kezdődött a második Nagy Forradalom.  
Mentálmobillal, kamera nélkül, tarifával. 
Néha még használod. 

Korán rózsaszínesedő szemem jelzi,
az Emlékközpont erős blokád alatt van. 
Cirkuszfény sorvad mindkettőből,
élettelen buborékká alakulnak,
már nem elemeznek, nem mosolyognak,
sóvárgás veszi át mindennek a helyét,
mindent bele a hamutálba. 
Urna-aura. Égjen az ország!

A hátam cincérszerű óriásbogara   

Megtört istenek bizonytalanságával
félem a holnapokat,
tavaszt hoz az ősz
és őszt a tavasz,
minden más eltűnőben,
az idő fűszálcsomó, tépkedem,
foteleket keresek az évszakokban.

Mindig eltévedek,
távol az élőszereplős élettől
semmit sem talál szemem,
pihenni az ösztönben – mint a közöny.  
Az arc széppé kopik, a vágy sprintel:
bár lennék gonosz, aki megváltozik, 
jó útra tér és hátradől, 
de ő nem ilyen, 
a hátam cincérszerű óriásbogara 
nem szakad ki az emberből, 
alkalmat vár – döntést,
kémleli a zöldet. 

Elvétve élvezkedik rajtam,
üvegszemtekintettel
visszaküldött leveleket olvas,
momentum-kottáról játszik,
nevet, kacag, arcokat vág,
beleéli magát a nyomornosztalgiába, 
így üti el az időt,
így várja az indulást.

S amíg meg nem érkezik,
vallásos,
néha jajduló
apró bizsergés 
boldogságom színpompás szappanbuboréka;

ha elpukkan, menekülök,
beköltözöm minden cseppjébe, 
fotelek karján lógatom  a lábam, 
koszos sorsomat tisztába teszem,
hogy aztán megtört istenek bizonytalanságával
féljem a holnapokat
az összes életben.