Az erdélyi költészet felszólal
Lassú üzemzavar
„A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem”
(Farkas Árpád: Hazatérés)
De van föld, amelynek nincsen már neve.
Pedig voltak szeretői, fényes rokonai.
Évezredeken át számoltak vele,
és most nincs ki felmérje üres vonalait.
Voltak benne fémek, savanyú szájízt hagyott
az imádkozók hada – nem látni nyomukat.
Volt folyója és számos szép hegye.
És semmi sincs már; kopott kis vonulat.
Ha van föld, aminek nincsen már múltja,
akkor lehet múlt, aminek nincs földje.
Adtál Isten fogat, adj kenyeret is
„Ha nem igaz, igazgasd! = nem törődöm vele, hogy
igaznak tartod-e, elhiszed-e, amit mondtam.”
(O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások)
Apám mellé ülök, ebéd után. Összetörnek a kancsók
és nincs már seprőnk. Esik a nehéz hó, nem jut eledel.
Anyámat boszorkányok lovagolják, kisebbik húgom
nem jár iskolába.
Kengye-kengyele.
Belefonsz, bele-e?
Ha maradok, kéred-e?
Ég-füzérem leszel-e?
Csillagokat nézünk vacsorára,
körbeülünk hideg asztalokat.
Feladatokat csak már bentről kapunk;
szüleim bodzafa alatt esküdtek.
Bogara sincs.
Bogara van.
Hitele nincs.
Nagy baja van.
Ki böjtöl, s ki haragjában nem eszik.
Olcsó az ember, ahol nem ismerik.
Az erdélyi költészet felszólal
Domonkos István: Kormányeltörésben dallamára
Én nem beszélni jól román.
Nekem kicsi fájni Trianon.
Engem nem ütött nyakon az
élet, másmilyen szót használt.
Én szeretni itteni hegyek.
Jó, ha hull télkor a hó.
Őseimben is önmagam legyek;
vastag páncél, örök takaró.
Én törni kicsit az angolt.
Kérem mondani lassabban.
Karcsú sütemény, teljesen habzsolt.
Értelmet keresni katatón alakban.
Jó napot, kéne egy, köszi.
Szeretnék harapni ajkadban.
Testünk majd az üres föld felveszi,
Ki tudja, ki üvölt halkabban.
Makk, dió sok van.
Nem beléd szerelmes.
Szívemben ott van,
még nem vagyok terhes.
Mert jó a jó, ha mégsem.
A kicsi, ha van, a’ jó.
Lelkem és lassú lecsengése;
ólomnehéz, puha takaró.
Karjában nem tart meleget.
Nem vár semmilyen Nagycsütörtök.
Dobot verjetek, súlyos dobot,
ha egy semmiségért felüvöltök.
