Párhuzamos végtelenek

hommage á Pendleton*

Úgy tehát, ahogy a berlini graffitik megjövendölték
(persze nem feltűnő középpontosan, hanem a fal szegélyén futó
szalagszerű szöveg kinyilatkoztatása révén),
csakugyan nem lehetetlen olyan filmet forgatni,
ami egyszer elkezdődik és onnantól sohasem ér véget,
mert a fiatal newhamptoni kiutáltakat megbabonázó,
minden stigmától sebzett tanárnő
szolgálattól érlelt hangja örökké szól, simogat, beszél,
ugyanúgy, ahogy a gyötrődve is teljességét élő
nyugdíjas feketebőrű meleg férfié,
aki összes szerepével együtt a ruháját is leveti
és egy foltos fehér atlétára váltja,
majd a belső lényében feltámadó zenére
megszűnhetetlenül táncol egy fapadlós, puritán templom
ürességtől kongó boltozatai alatt.

*Adam Pendleton amerikai avantgárd művész videofilmeken keresztül készít portrét olyan emberekről, akiknek életútjai a 21. század felkavart, zavaros vizeinek legmélyére rántják a nézőt. Ezekben a vizekben nincs esély a megtisztulásra, viszont merülés közben láthatóvá válnak az identitás, intellektus és empátia komplex együttállásai.