Pék János már nem etet kovászt

Jó pásztorok, nyugtalan juhok

Az Istenetek vagyok, a pásztorotok, 
mondta, és aki hisz bennem, az üdvözül. 
De nagy a nyáj Atyám, és oly távolra látnak 
a te juhaid. Ha csak az akolt vesszük, be 
vagyunk szorulva, ott téged észrevenni lehetetlen. 
Ha az egész legelőt, távol vagy tőlünk, és mással 
mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad.

Testamentum

Amikor Isten a földet teremtette, az Ördögöt mint jogos hibát számolta meg teremtményei közt. Kezét a magasba emelte fel, így az Ördög képtelen volt elérni azt. Híveiből épít zsámolyt, hogy majd egyszer Isten kezeihez felérhessen.

Urbanizáció

Elindulnak, jaj, a gátak felé. 
Kilépnek üres szobákból,
kezeik mellükre mind helyezik.

Belebújnak lassan a Napba, 
még megvárják üres anyáik.
Tenyereik húzzák le a bokákon.

Égig ér meztelen testük, 
látni nem látnak üres Istent.
Mocsokba burkolják mind karjaik.

Iszapot kapar a köröm, végtére
néma, üres forradalmár testük 
cédulaként csüng a sáson.

Pék János már nem etet kovászt

Anyám nullás lisztből gyúrt 
            magának boldogságot, 
                        fiút teremtett először, 
                                     akár az Isten.

                                                         Anyámtól nevemül a Kegyelmet 
                                                         kaptam, hogy utaljon rám, 
                                                         mint vágyott tárgyára 
                                                         életének.

      Kezembe sarat pár évesen vettem, mivel
                    már teremtett világban létezek 
                        tovább, elég lett az élelmezés
                                           a teremtés helyett. 

                                                                       Sárcipóim csodálták a madarak, 
                                                                       és beléjük magokat vetettek.
                                                                       A tölgyekből építettem 
                                                                       házat anyámnak, 

                       apám nem lévén, saját magam 
                               találkoztam a mesterséggel. 
                       

                                                                           Kenyereim könnyű étke a hiú szájnak, 
                                                                           fehér, tápértéktelen házassága 
                                                                           gyermekeiknek. 
               Lassan izzott elöregedő homlokom, 
                           verejték nem volt kezeimen, 
                                            csak csalódottság. 
                                                                       

                                                                         Pengéket tettem a kenyerekbe, súlyos köveket. 
                                                                         Hogy gyermekeim felépülvén 
                                                                         meggyógyuljanak.

Végszó

Elmegyek, kinézek.
Meglátnak? Nem látnak.
Fene az egészbe.
Ezeknek? Így várat?

Jönnek a fiatalok kézen fogva,
az otthoniaknak már nem köszönnek.

Babámtól békébe.
Búcsúzok, baktatok.
Sarjúnak végébe
holttestek, mind halott.

Kedveseiket magukra hagyták,
nem lehet ölelni azt, mi büdös.

Meglátott? Nem láthat.
Szégyen a munkáskéz.
Napszámot ha kapunk
az örökségünkért.

Szerszámaikat a határba rejtik,
kérges kezük zsebükbe dugják.

Nyakamat érinted.
Perzselő, vak nyelvek.
A magok széthintve,
éretted, érettem.

Nyakukba veszik a várost,
belebaktatnak a semmibe.