Elfelejtettem elmesélni
1967-ben születtem, Marosvásárhelyen élek, gyakorló orvos vagyok. Rövidprózát, haikukat írok, néha verset. 2016 óta publikálok irodalmi folyóiratokban.
Elfelejtettem elmesélni zongorafutamaid.
Az estét, amikor szárnyszegetten érkeztél,
s a csukott ajtón átszűrődve
dőltek a hangok a zongorából.
Elfelejtettem elmesélni, milyen volt,
mikor még vágy voltál csupán,
megfoghatatlan és érdes.
Hogy az ezredfordulón fogant testvéred
elvetélt. Így lettél te.
Bónusz az újévben,
az új évezredben.
Elfelejtettem elmesélni, milyen,
amikor félálmodban mormogsz valamit,
átfordulsz,
s egy ármádia se tudna felébreszteni.
Amikor végigaludtad az utat a tengerig,
kis híján az egész nyaralást.
Elfelejtettem elmesélni
a kórtermek fullasztó páráját,
az intravénás penicillint,
málnanyelved, hámló tenyered,
nyálkahártyáinkon átütő szagokat.
Elfelejtettem elmesélni, ahogy másfélévesen
magadbaroskadtan
állsz a szülészet udvarán,
s értetlenül bámulod a kis batyút.
Elfelejtettem elmesélni,
hogy évekkel kesőbb biztatod,
amikor elsodorja a folyó.
Elfelejtettem elmesélni
a bepenészedett poharakat a szobádban,
elharapott mondataink elharapódzását,
vadvizi borulásaid, víg karanténunk,
kapolcsvölgyi loopolásaid,
s az éjszakát, amikor félálomban
hánytattalak a sátorban.
Elfelejtettem elmesélni,
hogy nehezen szoktam meg
az arcod szemüveg nélkül
(most már nem koccanunk öleléskor).
Elfelejtettem elmesélni melegséged,
megbocsátható flúgod,
szertelenséged.
Elfelejtettem elképzelni,
milyen lenne, ha első lennél
és egyetlen,
s tán nem is ez a vér folyna az eredben.
Elfelejtettem elmesélni
fukar dédnagyapád fanyar mosolyát
s amaz utca nevét, mely druszád
a retromadarat, ahogy az aszfaltra zuhan
Ludadmatyit, s Ottót
aki a színpadon átsuhan
a nyári táborok utáni melankóliát
s ezt az egész nagycsaládi asszimetriát
gondterhelt gyerekarcod felvételi után
azt a hosszú-hosszú evezést a Dunán
kinemmondott mondataink lomha rebbenését
bőrödön a tetkós szerkó sercegését
költözést, a balul elsült tailwhippet
s a nyarat, amikor a bolhák szétcsíptek
fogszabályzód kattogását, a sebeket a szádban
(ma is tőled tanulom, hogy éljek a mában)
üvegszilánkok pengéjét a tenyeredben
azt, hogy mindig nyű volt a fenekedben
ozorai cirkuszmutatványok bűvöletét
s hogy olykor előkerült egy-egy verstöredék
technozenéd dübörgését a mellkasomban
s tán, hogy néhány napot, órát elnapoltam
kamaszkorod izzó, lázadó hevét
azt, hogy nem mindig volt ebéd
elfelejtettem elmesélni melegséged
a lányokat, a triatlonos verejtéket
az olajzöld pulóvert, ami kiszakadt
s még oly sok mindent, ami kimaradt
azt az esti sétát lenn a töltésen
s hogy olyik mássalhangzó zöngés
olyik zöngétlen
Elfelejtettem elmesélni zongorafutamaid,
kalimpáló hangok táncát
az ajtó alatt kiszűrődő fénynyalábon.
Elfelejtettem elmesélni?
Inkább eldúdolom.