Hallgatás és fenség

A rettenet minden elképzelhető esetben – hol nyíltabban, hol rejtettebben – vezető elve a fenségesnek. [1]
Edmund Burke
 

Az ifjú Herennius kérésére Kr. e. 85 körül írott retorikában a következő meghatározás olvasható: „A stílusérzék az adott tárgynak megfelelő szavak és mondatok megtalálása.”[2] A szerző – feltehetően egy Cornificius nevű római államférfi – a csendnek és a hallgatásnak nem szorított helyet a retorikában. Mindhiába. A csend és a hallgatás kitölti a kisebb-nagyobb réseket, mégpedig egyszer az ékesszólás helyébe lépve, máskor a puszta testi szükség okán. A rendszeres latin retorikák három stílusnemet különítettek el: „Fennkölt az, amely magasztos szavak csiszolt és ékes szövevényéből áll. Közepes az, amely alacsonyabb, de mégsem a legalacsonyabb rendű és a leghétköznapibb szavakból áll. Egyszerű az, mely leereszkedik a legáltalánosabban használt tiszta köznyelvig.”[3] Quintilianus kifejtette, hogy az egyszerű stílus a tanításban, a közepes a gyönyörködtetésben és megnyerésben, a fennkölt stílus a megindításban játszik szerepet. A közepes stílust szelíd folyamhoz hasonlította, míg a fennkölt stílust sziklákat sodró, hidakat magával ragadó folyóhoz. Hozzáfűzte, hogy ha a három közül választásra kényszerítenék, egy pillanatig sem habozna, és a fennköltet választaná.[4] Az egyes stílusnemeket írókkal, filozófusokkal, irodalmi alakokkal társították. Aulus Gellius például úgy ítélte meg, hogy Odüsszeusz fennkölt, Menelaosz egyszerű, Nesztór közepes stílusban beszélt.[5] Cicero úgy gondolta, hogy a szónoknak mindhárom műfajban ki kell művelnie magát: „Ékesszóló az a szónok, aki apró ügyekben egyszerűen, jelentős ügyekben méltósággal, középszerűekben mértéktartóan szónokol.” Megvetésre méltónak tartotta, aki csak lángoló szavakkal képes szólni, mert „az ilyen őrjöngeni látszik az épeszűek között, s mintegy bortól ittasan tombolni a józanok között”.[6]

A csend és hallgatás a fennkölt stílust is áthatja. Feltehetően a Kr. u. I. évszázad első harmadában keletkezett A fenségről (Περὶ ὕψους) címet viselő mű, melynek szerzőjeként az újabb kiadások Pszeudo-Longinoszt tűntetik fel. Az ismeretlen szerző úgy vélekedett, hogy „az írásművészet csúcspontja s tetőfoka a fenség”, mely a hallgatóságot önkívületbe ragadja, és „ha valahol alkalmas pillanatban kitör, a dolgokat villám módjára egészükben járja át”.[7] A misztikus-szakrális elragadtatottság élményét ezzel a fenséges irodalmi megtapasztalásában oldotta fel. A VIII. részben a fenség öt forrását különítette el: a nagyszerű gondolatok megragadását, az erős és lelkesült szenvedélyt, a szó- és gondolatalakzatok képzését, a művészi előadásmódot, valamint a mindet egybefűző méltóságteljes és emelkedett szerkesztésmódot. Az első kettőt adottságnak tartotta, míg a többit elsajátíthatónak. Legfontosabb közülük a nagyszerűség, mely nem kötődik szükségképpen a nyelvhez: „hang nélkül is csodálatos olykor pusztán a gondolat, éppen a lelki nagyságnál fogva”.[8] Példáját az Odüsszeia XI. énekéből vette. Az Alvilágba látogató Odüsszeusz „mézes szavakkal” kérlelte a haragvó Aiászt, hogy hallgassa meg, ám a sértett harcos árnya nem válaszolt, nem ivott a kos gödörbe eresztett, éjfekete véréből: „a többi / holt hős lelke után a sötét Ereboszba továbbment”. [9] Pszeudo-Longinosz minden beszédnél fenségesebbnek ítélte Aiász súlyos hallgatását, mely mentes a fennkölt stílus gyakori hibáitól: a fellengzősségtől, fagyosságtól és dagályosságtól. A fenségest a szépség legmagasabb rendű formájának, irodalomelméleti – tágabb értelemben: esztétikai – fogalomnak tekintette.

Hozzávetőleg 1700 esztendővel később, 1757-ben a fiatal Edmund Burke már könyve előszavában leszögezte, hogy „Longinosz … egymásnak végletesen ellentmondó dolgokat fogott össze egyetlen közös név, a fenséges alatt”.[10] Kifejtette, hogy a szép és a fenséges fogalma nem közös tőről fakad. A fenségest és a szépet érzéki tapasztalatként ragadta meg, s így eloldotta a moráltól és a teológiától. Megállapította, hogy „bármi, ami valamiképpen rettenetes, vagy rettenetes dolgokkal kapcsolatos, vagy a rettenethez hasonlóan működik, a fenséges forrásául szolgál”.[11] A fenségesnél nincs erősebb érzés, és minden megfosztatás (privation) rettenetes, ilyen az üresség, a sötétség, a magány és a csend.[12] Példaként Vergiliust idézte, Aeneas és a cumaei Sibylla alvilágba vezető útját:

   Istenek, ó holtak fejedelmei, hallgatag árnyak!
És te, Chaos! S Phlegethon, te! ti néma vidékek az éjben!
Engedjétek meg, hogy amit hallottam a földnek
méhében lapuló rejtelmekről, hírül adjam.
   Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,
Dis élettelen árny-országa felé[13]

Kerényi Károly hívta fel a figyelmet arra, hogy a szintaktikai szerkezet tagjainak felcserélése (hipallagé) a latin eredetiben még félelmetesebben jeleníti meg a merész vállalkozást. Az „Ibant obscuri sola sub nocte per umbram” (VI. 268.) sor szó szerinti fordítása: „mentek sötéten a magányos éjszakában az árnyékon át.” Mintha ők lettek volna sötétek, és az éjszaka magányos.[14]

Longinosz is, Burke is a holtak birodalmából vette példáját, szemléltetni mégsem ugyanazt szemléltették. Aiász dacosan hallgatott, hiába nógatta Odüsszeusz, nem szólalt meg. Hajthatatlansága szándékos cselekvésre utalt, tartózkodott valaminek a megtételétől. Noha csendben maradt, nem volt csend: az Odüsszeuszt körülvevő lelkek mindegyre faggatództak, ő pedig Aiászt kérlelte, hogy szólaljon meg végre. Aeneas és a jósnő viszont rettenetes ürességet, sötétséget, magányt és csendet észlelt az alvilágba vezető úton. A külvilág tétlen észlelése azonban – Aiász hallgatásával ellentétben – nem cselekvés. Longinosz a hallgatásra, valakinek a konok hallgatására hozott példát, míg Burke a külvilág rettenetes csendjének észlelésére. Mindketten a hallgatást, illetve a csendet minősítették ékesszólónak, nem a csendet vagy hallgatást mutatták be ékes szavakkal. A hallgatás, illetve a csend fenséges voltát mindketten a világ részeként (de re felfogás) s nem a világ leírásaként (de dicto felfogás) értelmezték, de eszük ágában sem volt kétségbe vonni Homérosz és Vergilius ékesszólását. Nem mindig egyszerű eldönteni, hogy melyik felfogásról van szó. Alfred de Vigny a „fenséges állatok” (sublimes animaux) élettől való búcsúzását állította példaként keserű fabulájában: „Látván, hogy élik át s mi módon végezék: / Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség” (A farkas halála. 1838).[15]

A fenséges két felfogása össze is fonódhat. Immanuel Kant az embert a természethez fűző viszony minden érzékelhető mértéket meghaladó aránytalanságát ragadta meg a fenséges (die Erhabenheit) fogalmával. Az ítélőerő kritikája (1790) című művében a fogalom két fajtáját különböztette meg. A matematikai fenséges képzetét a természet végtelensége, a dinamikus fenséges érzetét a természet hatalmassága váltja ki a lélekben. Mindkettő az elme sajátos állapota, mert „a fenségesség semmiképpen sem a természet dolgaiban rejlik, hanem csakis a mi lelkünkben, amennyiben tudatában lehetünk annak, hogy erősebbek vagyunk a bennünk levő természetnél és ezáltal … a rajtunk kívül álló természetnél is.” Ezért „félelem nélkül ítéljük meg a természetet, és felette állóan fenségesnek gondoljuk el saját rendeltetésünket”. [16] Érvelésében a külvilág tapasztalata váltja ki a fenséges élményét, amely önmagunk megtapasztalásává válik. A fenséges tapasztalata nem közönséges tapasztalat, mert a tapasztalatra vonatkozó ismeretelméleti reflexió nem mérhető össze magával a tapasztalattal.[17] Ráadásul Kant úgy gondolta, hogy ember mivoltunk fenségességének érzete szolgál erkölcsi kötelezettségeink alapjául is.

Friedrich Schiller 1793-ban értekezett a fenségesről. Az a látomás kínozta, hogy az emberi történelemnek nincs értelme. Kétségbeesésének ekképpen adott hangot: „Aki … mindig csak azon töri a fejét, hogy a természet merész zűrzavarát harmóniába oldja fel, az nem lelheti tetszését egy világban, ahol úgy látszik, hogy inkább a kerge véletlen, semmint egy bölcs terv kormányoz”.[18] A történelmet a természeti erők és az emberi szabadság összecsapásaként ragadta meg, és úgy vélekedett, hogy a megismerés balsikeréért kárpótlást nyújt az emberi szabadság érzete. A függetlenséget sajátos örömforrásnak tartotta, s így fogalmazott: „Ebből a szempontból, s csak ebből a szempontból, a világtörténelem szememben fenséges objektum.”[19] Tétlen észlelését előbb berzenkedés követte. Mélységes elégedetlenséggel töltötte el, hogy a transzcendentáló értelmet firtató kérdései tompa csendbe hullanak. Végül arra jutott, hogy a világtörténelem törvények nélküli káosza a fenséges maga.

Némiképpen hasonló, de az előbbit (de re és de dicto felfogás) keresztbe metsző megkülönböztetés, hogy a csend, illetve a hallgatás egy retorikai alakzatban fordul-e elő, vagy egy retorikai alakzatot valósít meg éppen, vagy legalábbis szerepet játszik létrejöttében. Az első eset szemléltetésére Jékely Zoltán verssorát választottam a Holdról, a „kék magasság kihalt csillagáról”: „Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje” (A Holdhoz – tán utólszor. 1937). A végső pusztulást idéző szóképben a nemlét tulajdonságát egy birtokviszonnyal (genitivus qualitatis) jellemezte. A „gyöngyházfényű csend” negatív szinesztézia, amely a fényérzékelést a hang hiányával kapcsolja össze, a halott ember arcbőrét és némaságát idézi meg. A második esetre egy jellegzetes szerzői turpisságot választottam példaként, mellyel többnyire művük előszavában élnek, rendszerint fejedelmi többest használva: A terjedelem szűkös volta miatt nem tárgyalhatjuk az élet értelmét firtató kérdéseket. Öntelt, magabízó szavaikkal a préteríció gondolatalakzatát valósítják meg.

Jegyzetek

[1] Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően (1757, 1759). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2008. (II. II) 68. – Az eredeti: Indeed terror is in all cases whatsoever, either more openly or latently the ruling principle of the sublime.

[2] Cornificius: A C. Herenniusnak ajánlott rétorika (Kr. e. 85 k.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. (I. II. 3) 71. – Az eredeti: Elocutio est idoneorum verborum et sententiarum ad inventionem adcommodatio.

[3] Uo. (IV. VIII. 11) 207. – Az eredeti: Gravis est, quae constat ex verborum gravium levi et ornata constructione. Mediocris est, quae constat ex humiliore neque tamen ex infima et pervulgatissima verborum dignitate. Attenuata est, quam demissa est usque ad usitatissimam puri consuetudinem sermonis.

[4] Vö. Marcus Fabius Quintilianus: Szónoklattan (95 k.). Kalligram, Pozsony, 2009. (XII. X. 59–60) 817.

[5] Vö. Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Seneca Kiadó, Budapest, 1998. (IV) 88.

[6] Cicero: A szónok (Kr. e. 46). In: Összes retorikaelméleti művei. Kalligram, Pozsony, 2012. (29. 100) és (28. 99) 641. – Az eredeti: Is est enim eloquens, qui et humilia subtiliter et alta graviter et mediocria temperate potest dicere, illetve furere apud sanos et quasi inter sobrios bacchari vinulentus videtur.

[7] Pseudo-Longinos: A fenségről (Kr. u. 25 k.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. (I. 3) 14–15. – Az eredeti: ἀκρότης καὶ ἐξοχή τις λόγων ἐστὶ τὰ ὕψη, illetve ὕψος δέ που καιρίως ἐξενεχθὲν τά τε πράγματα δίκην σκηπτοῦ πάντα διεφόρησεν

[8] Uo. (IX. 2) 29. – Az eredeti: ὅθεν καὶ φωνῆς δίχα θαυμάζεταί ποτε ψιλὴ καθ̓ ἑαυτὴν ἡ ἔννοια δἰ αὐτὸ τὸ μεγαλόφρον

[9] Homéros: Odysseia (Kr. e. VIII. sz.). Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner), Budapest, é. n. [1947] (XI. 563–564). Devecseri Gábor fordítása. – Az eredeti: βῆ δὲ μετ᾽ ἄλλας / ψυχὰς εἰς Ἔρεβος νεκύων κατατεθνηώτων

[10] Burke i. m. 5. – Az eredeti: Longinus … has comprehended things extremely repugnant to each other, under one common name of the Sublime.

[11] Uo. (I. VII) 44. – Az eredeti: whatever is in any sort terrible, or is conversant about terrible objects, or operates in a manner analogous to terror, is a source of the sublime

[12] Uo. (II. VI) 84. – Az eredetiben: Vacuity, Darkness, Solitude and Silence.

[13] Vergilius: Aeneis (Kr. e. 19). Magyar Helikon, Budapest, 1973. (VI. 264–269) 240–241. Lakatos István fordítása. – Az eredeti: Di, quibus imperium est animarum, umbraeque silentes / et Chaos et Phlegethon, loca nocte tacentia late, / sit mihi fas audita loqui, sit numine vestro / pandere res alta terra et caligine mersas. / Ibant obscuri sola sub nocte per umbram / perque domos Ditis vacuas et inania regna. – Chaos – a tátongó űr, a föld, az alvilág, a szerelem, a sötétség és az éj szülője, vö. Hésziodosz: Istenek születése (Kr. e. 700 k./1976). (116. kk.) 10; Phlegethon – az alvilág tüzes folyója; Dis – az alvilág királya.

[14] Vö. Kerényi Károly Vergilius szócikke (1994). In: Szerdahelyi István (főszerk.): Világirodalmi lexikon. XVI. (U–Vidz.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 589.

[15] Zempléni Árpád fordítása. Az eredeti: A voir ce que l’on fut sur terre et ce qu’on laisse, / Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.

[16] Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája (1790). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. (I. 1. 2. B 28. §) 230. – Az eredeti: Also ist die Erhabenheit in keinem Dinge der Natur, sondern nur in unserm Gemüte enthalten, sofern wir der Natur in uns, und dadurch auch der Natur … außer uns, überlegen zu sein uns bewußt werden können. … jene ohne Furcht zu beurteilen, und unsere Bestimmung als über dieselbe erhaben zu denken.

[17] Vö. Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat (1993). Typotex, Budapest, 2004. 61. – A holland történész – Arisztotelész sajátos tapasztalatfogalma mellett – Kant fenségfogalmát hívta segítségül a történelmi tapasztalat meghatározására. Kanttal ellentétben, aki a piramisokat és a római Szent Péter-székesegyházat említette példaként (I. 1. 2. A 26. § 218.), a hétköznapi jelenségekben megnyilvánuló fenségesre hívta fel a figyelmet: „amikor a mindig is a leginkább sajátunknak érzett, az önazonosságunk konstitúciójához tartozó bensejében tapasztaljuk meg az idegenséget. … Mikor éppen a köznapi valóság nekünk oly ismerős területén következik be paradox szakadás a valóságban, akkor állunk szemtől szemben a maga legfenségesebb formájában a fenségessel” (97). – Az eredeti: in de ervaring van een vreemdheid in het hart van datgene wat wij altijd rekenden tot het meest eigene en het meest vertrouwde, tot datgene wat behoort tot de constitutie van onze identiteit. … Wanneer de werkelijkheid juist op het ons zo vertrouwde domein van de alledaagse werkelijkheid een paradoxale gebrokenheid toont, dan staan we oog in oog met het sublieme in zijn meest sublieme vorm.

[18] Friedrich Schiller: A fenségesről (1793). In: Válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon, Budapest, 1960. 98. – Az eredeti: Wer … immer nur darauf ausgeht, ihre kühne Unordnung in Harmonie aufzulösen, der kann sich in einer Welt nicht gefallen, wo mehr der tolle Zufall als ein weiser Plan zu regieren scheint

[19] Schiller i. m. 99. – Az eredeti: Aus diesem Gesichtspunkt betrachtet, und nur aus diesem, ist mir die Weltgeschichte ein erhabenes Objekt.