A kék takaró

1986-ban született, Koroncón nőtt fel. Diplomáját Bécsben, pedagógiai-ápolási területen szerezte, jelenleg is szociális területen dolgozik. A bazális stimuláció módszerével kis létszámú osztályokban értelmi és testi fogyatékkal élő gyermekeket támogat és kísér. A Bécsi Napló munkatársa. Eddigi publikációi Holdasi-Szabó Zsuzsa néven jelentek meg a Hitel, Kortárs Online, A Vörös Postakocsi Online, ÚjNautilus folyóiratokban. Szabadidejét az analóg fényképezés mellett kézműves házi száraztészta készítésével tölti. Bécsben él.

I.
végtelen zsibbadás
hangyaboly
akár a tévé képernyője
rosszul beállított frekvencia
sistergő érintkezési hiba
fázom
vacogó háttérzaj
vagyok.

Ha tudnék,
kapaszkodnék.
Elkapnám a köldökzsinórt.
Ha érezném a karjaim,
ha érezném a kezeim,
ha érezném az ujjaim,
de én csak a zokogást érzem.

Augusztus van.
Ringatózva felsír a hangyaboly.
Egy kiló hetvenhét deka.

II.

Nem tudom, melyik nehezebb,
hogy mások nem látnak,
vagy hogy én nem látom magam.
Kisimítom a jobb vállamba
szorult jajgatást.
Helyettem a testem
emlékezik.

Remegő kézzel,
szaggatottan, és
bizonytalanul, de
megrajzolom
körvonalaim.

III.

Már látom, ha
nem magamra,
hanem magam
elé nézek.
Nehéz vagyok,
gyakran mérlegelek.
Kibillenek magamból,
mégis ügyelek vonalaimra.
Már nem vagyok határtalan.

Magzatpózba zokogott
hangyaboly vagyok.
Az élesen szaggató fájdalom
elnyomja pszichológusom hangját.
Távoli.
Nem a videóhívás miatt az. 
Nem ő van távol.
Én vagyok távol.
Én voltam távol.

Azzal a meggyőződéssel,
hogy létezem, lehúzom
magamról a kék takarót
a belé csomagolt hangyabollyal.
Összeszedem morzsáimat.