Könyvheti ajánlónk 1. – Böszörményi Zoltán: A rés

Vélemények a kötetről

Böszörményi Zoltán regénye az életmű egyik centrális darabja, mely a személyes emlékezés aktusával ontológiai mélységekbe vezet. A főhős, Tamás, nem csupán gyermekkori élményeit idézi fel, hanem azok értelmezési kereteit is megrajzolja. Ez a kettős rétegzettség – emlékezés és az emlékezésre való reflexió – az, ami a művet kiemeli a pusztán visszaemlékező irodalom köréből, s a létkérdések irányába tereli. Tamás figurájában az aradi gyermeki emóció és a torontói értelmiségi racionalitás feszül egymásnak, mégis e kettő fúziójában nyílik meg a valódi sorsértelmezés lehetősége.

 A kerítésen nyíló rés – a regény ikonikus motívuma – nemcsak konkrét térbeli elem, hanem szimbolikus ablak: bepillantást enged a világ szerkezetébe, annak látható és láthatatlan rétegeibe. A mű különös erénye, hogy a személyes történetet esztétikai, nyelvi és filozófiai dimenzióba emeli.

A narráció során alkalmazott perspektívaváltások, időkezelési technikák és a nyelv rétegzettsége mind azt szolgálják, hogy az olvasó ne csupán történetet kövessen, hanem a létélményt is megtapasztalja.

Bene Zoltán

A Résen átjutni olyan, mintha pszichedelikus álomregényben járnánk, egy elvarázsolt erdőben, ahol a költészet muzikalitása sodor egyre mélyebbre és mélyebbre bennünket, mintha egy fülbemászó dallam ragadna magával, amely hívogat, nem engedi el a kezünk, azt szeretné, ha teljesen elmerülnénk a sorok között.  Ebben a varázserdőben a metafizika erős törzsű fái között barangolunk, és ha leszáll az este, a gyermekkor traumatikus emlékei fájdalmas árnyakká nőnek. A történet erősen sodró, áradó, folyószerű, érzelmes, tragikus, húsba vágó. Aki átnéz a Résen, beavatottá válik, kulcsot kap a régmúlt, a közelmúlt és a saját személyes élettér emlékeihez.

Műfajilag összetett regény, olyan akár egy mozaik, amelyben az olvasó rakja ki a kockákat, és vetíti rá a mű sorait saját életére.

Varga Melinda

Részlet a regényből

„…látványnak egy mélység felületét, egy tömeg keresztmetszetét, valamely háttértextúrából kiemelkedő, annak minden bonyolultságtól terhes érzetminőséget nevezünk: a Lét hullámán sodródó parányi részecskét. Hiszen a teljes látvány mindig csak az éppen megmutatkozó nézetek között, vagy mögöttük, illetve utánuk tárul fel egy – hozzá hasonlóan – önmagából kilépő, önmagával nem azonos tapasztalásban. Ebben az eksztatikus minőségében, és nem egy megismerő alany hordozójaként uralja a testünk a láthatót; anélkül, hogy a látható világot kimerítően föltárhatná, vagy teljesen átvilágíthatná, összegyűjti a láthatóság szétszórt nyalábjait, és egyesíti magában e láthatóság misztériumát. A Lét és nem pusztán az emberlét paradoxona ez. Mondhatjuk minderre, hogy az a rés, amely testünk két »oldalát«, az érzőt és az érzékelhetőt (amit objektív, illetve fenomenális testnek is szoktunk nevezni) egymástól elválasztja, valójában a »magában-való« és a »magáért-való« között húzódó áthidalhatatlan szakadék.”

(Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)

„A remény olyan csábító félelem, amely nem elégít ki; az emlékezés csak nyomorult utolsó fillér, mely semmire sem elég, az ismétlés azonban maga a mindennapi kenyér, mellyel boldogan jóllakhatunk.”

(Søren Aabye Kierkegaard, Az ismétlés)

„Milyen értelemben mondható, hogy a szem előtt éppen elterülő táj nem kívülről illeszkedik, nem szintetikusan van hozzátéve az idő és a múlt többi pillanatához, hanem hogy az idő ténylegesen mögötte van egyetlen egyidejűségben. A múlt pillanatai benne vannak a tájban, és a jelenbeli táj és a múlt nem egymás mellé illesztve követik egymást az időben.”

(Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)

A tehén az egykori hálószoba közepén állt. Farkával nagyokat csapkodott, mintha legyeket kergetne, de én onnan, ahonnan megfigyeltem, egyet sem láttam.

Ha nem a fájdalom nyilallt volna először a szívembe, biztosan elnevetem magam.

Emlékeimben felkutattam a dupla ágyat, rajta a susorkával megtömött, matracnak használt hosszú zsákokat, melyeken lúdtollal bélelt párnák és dunnák magasodtak, mindenen a karmazsin ágyterítő. Az ágyak felett Krisztus képe. Mellén a szíve világlott, a nagy vörös szíve, arcán pedig szelíd ájtatossággal átitatott mosoly. Az imazsámolynak is ott kellett volna lennie. Azon imádkozott minden este az én Mária dédnagyikám. Engem is számtalanszor imára buzdított, mondván, bűnösek vagyunk, meg kell gyónnunk bűneinket, hogy ne a pokol tüze emésszen fel bennünket, majd ha arra kerül a sor. Többször ijesztegetett ezzel a rémképpel. A csillagok a Földre hullnak, és mindent felégetnek. Főleg a bűnösöket. Meg is kérdeztem tőle, honnan tudják a Földre hulló csillagok, kik a főbűnösök. De ő csak vállat vont: „Tudják” – válaszolta lakonikusan. Bennem a Földre hulló, mindent felperzselő csillagok apokaliptikus képe örökre megmaradt. Hatalmas tűzcsóvákat képzeltem el, olyanokat, mint amilyeneket az amerikai szuperprodukciós sci-fi filmekben láthatunk ma is. Talán a félelemkeltésből kisugárzó erő némított meg, a transzcendentális esemény megjövendölése, amely miszlikbe vágja az ember gondolatait, lét-idegenné teszi, elriasztja a benne élő természetes adottságot, az élni vágyást. Isten, amikor megteremtette az embert, és arra biztatta, hogy sokasodjon, mert jó világgal áldotta meg, ezt a vágyakozást is beléoltotta. Ez utóbbiban és a félelemkeltésben éreztem gyermekfejjel azt a nagy-nagy ellentmondást, amelyről dédanyám nem volt hajlandó beszélni, még akkor sem, ha nagyon kértem.  Apodiktikus kijelentése: a pokol tüze égeti meg a bűnösöket, azóta is megkísért. Mint az üldözőbe vett vad, amely nem tud elfutni végzetes sorsa elől, bárhogyan igyekszik is, ez a hangulat uralkodott el bennem. Nem fogtam fel, ha minden gyerekben megvan az a belső lelki erő, amely egyensúlyra törekszik, miért kell elrettentő példákkal befolyásolni azt. Természetesen akkor még nem láttam tisztán mindezt, és azt sem, milyen károkat okoz belső világomban, nem is tudatosíthattam, de most, amikor újra érzem, ismét megélem azt az érzést harmincegynéhány év után, s tapasztalataim és az idők folyamán nyert tudásom birtokában elemzem, vetítem ki képzeletem vásznára, az önsajnálat kerít hatalmába. Mennyire magányos és kiszolgáltatott gyerek voltam, akinek a képzeletét a felnőttek kényük-kedvük szerint befolyásolhatták, elültették benne az aggodalom, a félelem és a szorongás magját.

*

A kerítés széles résein át figyeltem az udvart. Tekintetem tovább pásztázta a tájat. Ismerős épületet, fát kerestem, kertet, lugast, valamit, ami­be emlékeimet beleilleszthetném, ráhangolhatnám magam arra, ami tündökölve, harsogva visszajön, helyét követeli gondolataimban.

Csak gyér fűcsomók rezegtek a meg-meginduló késő délutáni fuvallatban. Az égen farkasfellegek vonultak. 

A csend lakta be a tájat.

Pillantásom visszatért az egykori házra, a megroggyant tetőzetre, a kivert falakra. Az idő szakadéka felett billeg így az ember, ha emlékhidat emel a légüres térben.

Sehol egy fogódzó, sehol érzelmi korlát, amely­be megkapaszkodhatna a pillanattól terhes szív.

Ott álltam letaglózva, megsemmisülve, a fájdalom mérhetetlen kősziklája a lelkemben.

Percekbe tellett felocsúdnom, hogy tudatosuljon bennem, mennem kéne, menekülnöm a borzalom elől. De képtelen voltam egy lépést is tenni. Mintha gyökeret vert volna a lábam, és abból a talajból engem már senki, semmilyen erő elmozdítani nem tudna.

Tekintetem újra a farkát csapkodó tehénre szegeződött, mintha már semmi más nem lenne fontosabb ezen a világon, csak ez a látomás.

Meg kéne tépnem a szívemet, ahogyan Pascal írta a Gondolatokban. Nem a ruhámat, a szakállamat, hanem a szívemet. Ezt kívánja meg tőlem Isten, mert tiszta lelkű embert akar maga körül, aki körülmetéli az előbőrtől szívét, hogy a szabad és friss gondolatok, az iránta való lelkesedésem és szeretetem, rajongásom vegye körül. Hiszen csak akkor tisztíthatok magam is, ha előbb megtisztulok. Csak akkor leszek alkalmas erre a feladatra, akkor teljesül be itt-létem.

Még mindig a farkát csóváló tehénen nyugszik tekintetem, mintha semmi másra nem kéne figyelnem, nem lenne körülöttem a gondoktól terhes világ, a szomorúságban megfeneklett életem.

– Keres valakit? – szólal meg a hátam mögött egy ismeretlen.

Gépiesen visszatekintek.

– Neeeem – válaszolom, de érzem a hangomban a bizonytalanságot, a tétovázást, a meglepettséget. Mintha álomból ébresztenének.

– Kié ez a kúria? – kérdezem, de nem fordulok a hang tulajdonosa felé, mintha csak magammal beszélnék hiábavalóan és reménytelenül.

– Egy aradi ember vásárolta meg. Építeni akart, de elfogyott a pénze, és hiába esedezett a bankoknál, egyik sem akart zálogkölcsönt adni neki.

Akkor már éreztem annyi erőt magamban, hogy megforduljak, kitárt karral üdvözöljem azt, aki az előbb a hátam mögött megszólalt.

Magas, szikár férfival találtam magam szemben. Fekete kalap fedte a fejét. Eltakarta homlokának egy részét. Szúrós, sötét pillantása meg-megvillant előttem. Arcát mélyen barázdálta az idő, pedig nem nézett ki öregnek, sőt, ahogy saccoltam, úgy negyven körüli lehetett.

Fehér inget, fekete öltönyt viselt. Öltözékével sehogy sem illett a falusi tájba.

– Tamás vagyok – mondtam egyszerűen, mintha ez természetes lenne számára, más névre nem is számíthatna. – Itt nőttem fel, ezen a helyen. Dédapám és nagyapám háza volt – mondtam, miközben összeszorult a torkom, és éreztem, nincs már bennem erő a folytatásra. Annyira elfoglaltam magam a kísérteties benyomással, oda sem figyeltem, amikor ő is bemutatkozott. Így a nevét nem jegyeztem meg.

Megfordultam, beszálltam az út szélén leparkolt kocsimba, hogy visszahajtsak a városba.

*

Elég gyér forgalomban utaztam. Csak néha jött velem szembe egy-egy jármű. Franz Schubert V. (B-dúr) szimfóniája szólt a rádióban. Bár imádom Schubert zenéjét, ezennel teljesen kikapcsolt a hallásom. Csupán gondolataim foszlányai visszhangoztak bennem. Vádoltam magam, amiért két évvel ezelőtt a falu szélén felépítendő benzinkutamnak terület után kutatva, még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy gyermekkorom egykori szentélyét felkeressem. Pedig az akkor még ott állhatott régi pompájában. Nem sejthettem, hogy valami megbocsáthatatlan, tragikus esemény vár rá, és én azt már semmivel sem tudom jóvá tenni.

Hajtott az építkezési láz, a lehetőség: ha felhúzzuk a benzinkutat, gyorsan pénzhez juthatok, és azt nyereségesen beruházhatom.

Toróntóban házakat nézegettem, gondoltam, az lesz pénzemnek a legjobb helye. Azzal érveltem, hogy az ingatlanok ára néhány év alatt harminc-negyven százalékkal is emelkedhet, ezt a növekedést a tőzsdén csak hozzáértő, szerencsés befektető érheti el.

Három hónap alatt húztuk fel a benzinkutat, és az első négy hónapban ötvenszázalékos nyereséget értünk el, még úgy is, hogy az alkalmazottak busásan dolgoztak a zsebükre. Az első másfél hónapban majdnem kilencezer liter gáz­olaj hiányzott a tartályokból. Hova tűnt el, ezt a mai napig sem tudom. De így is remek volt a gazdasági eredmény. A több mint háromszázezer kanadai dollárt seperc alatt félretehettem.

A házvásárlás körül akadtak gondok, mert akkoriban, bár sokat építettek Torontóban és környékén, megfelelő nagyságú, jó beosztású bungalót nehezen talált az ember. Majdnem egy hétig nap mint nap autóztunk a feleségemmel, egyik lakónegyedből a másikba, talán harmincnál több házat is megnéztünk, mégsem találtuk meg a megfelelőt.

Egy délelőtt idegesen vezettem egyik mellék­utcából a következőbe, majdnem céltalanul, amikor hirtelen elhatározással jobbra fordultam, és mint a mesében, ott állt előttünk két épülő ház. Mindkettőn az Eladó vörösbetűs táblája virított. Nekem a második tetszett. Be is lopakodtam a folyosóra, remélve, hogy valamelyik ott dolgozóval találkozom, de miután végigjártam az építmény minden zegét-zugát, senkire sem bukkantam.  Maradt hát az Eladó táblára írt telefonszám. Azonnal tárcsáztam.

Kemény, olasz akcentussal beszélő férfi jelentkezett. Megegyeztem vele, hogy egy óra múlva a ház előtt találkozunk.

Délután megkötöttük a szerződést, és átutaltam az előleget.

Határtalan öröm kerítette hatalmába az egész családot. Az a tény, hogy házban lakunk majd, és nem bérlakásban, mindnyájunkat eksztázisba hozott. Eddig csak nagyapa birtokolt ehhez hasonlót.  De ő is örökölte azt. Mi viszont a saját erőnkből szereztük meg. És ezt ezerszer megköszöntük a jó Istennek.

Emlékszem, lakónegyedünk utcáit róva éveken át sóvárogva néztük a szebbnél szebb házakat, próbáltuk megízlelni a benne lakók örömét, reménykedve, hogy egyszer, csoda folytán, nekünk is lesz egy, ha nem is olyan szép, mint amilyenek mellett annyiszor elmentünk, de a miénk. Akkoriban tudatosult bennem, hogy az anyagi lét-világban a birtoklás vágya és akarata megváltoztatja az ember kognitív cselekvéstudatát. Az érzelmi, szellemi szférákat el kell hagynia, hogy azonosulni tudjon az előzőktől teljesen különböző, másféle feladatimperatívusszal, másféle idegköröket mozgósító kihívással. Fel kell cserélnie a fókuszpontjait. Egy meghitt, nyugodt, kiegyensúlyozott lét-világot fel kell váltania egy kevésbé kellemessel: a vagyonszerzés harcmezejével, lét-állapotával. Új lét-stratégiákat kell kidolgoznia, amelyben világszemlélete és figyel­me kizárólag a pénzszerzésre összpontosít. Megváltoznak lét-prioritásai, gondolatrendszere áta­lakul. Másik emberré válik. Azon veszi észre ma­gát, hogy már nem a művészetek léleképítő dol­gai érdeklik, hanem mint egy ragadozó, állan­dóan lesben áll, hogy megszerezze a kitűzött céljaihoz szükségeseket. Lélekandalító álmát egy harcos, agresszív másikra cserélte.

Mivel sürgősen vissza kellett térnem Erdélybe, nem vehettem részt a beköltözés szertartásán. Ami nem is volt igazán az. Hiszen nem vonultak fel a teherautók, és rakodómunkások sem sürögtek a ház előtt. Lányom és feleségem még aznap, ahogy megkapták a kulcsokat, bevonultak az épületbe, és heteken át hálózsákban aludtak, attól félve, nehogy valaki elfoglalja helyettük a házat, mivel már hallottak olyan esetről, hogy egy üres házba idegenek költöztek, és csak rendőri intézkedéssel tudták őket kitenni. Mivel a bútorok sokkal később érkeztek meg, éjszakáról éjszakára hálózsákokban aludtak a szőnyeggel borított padlón.

A repülőn, útban Amszterdam felé, eszembe jutott, hogy minden, amit megszerzünk, csak ideiglenesen a miénk. Hiábavalóan törjük, sanyargatjuk magunkat, és hisszük, hogy amit megszereztünk, az örökre a tulajdonunk marad. Kissé elkeserített ez a felismerés. Nem is tudom, honnan érkezett, ki világította meg bennem ezt a lét-igazságot. Tehát hiába a nagy igyekezet, a kivívott győzelem, egyszer ez is enyészetté válik, átalakul, mint minden a világon.

*

Néhány hét múlva, mint tolvaj a tett színhelyére, visszalopakodtam nagyapám romos házához. Útközben újra szemrehányással illettem magam, amiért Kanadából visszatérve nem oda vezetett első utam, és amiért nem voltam kíváncsi gyermekkori szenvedéseim bölcsőjére. Talán megakadályozhattam volna, hogy másvalaki vásárolja meg az ingatlant, és akkor nem válik romhalmazzá.

Múltjában az ember nemcsak az örömteli emlékeket keresi, annál inkább szembesülni akar azokkal a történésekkel, melyek megsebezték a lelkét. Gondolom, mindnyájunkban megvan ez a mazochista hajlam, de ritkán tudatosul bennünk. Az egykori történések ott téblábolnak a tudat küszöbén, csak ki kéne tárni az ajtót, hogy bejöhessenek. A mélyből feltoluló emlékek nem képzetek formájában mutatják meg magukat. Amikor a belső lelkierő megmagyarázhatatlan szükségszerűségtől mozgósítva megragadja őket, új életet, új érzelmi irányt szab nekik, kitárja előttük a lét-világ kapuit, új dimenziót teremt számukra a téridőben. Tulajdonképpen rekonstruálja az egyszer megtörténtet, működésbe hozza a szellem mozgatórugóit, rá­talál az egyszer megtörténtre. Azt is megfigyelhetjük, hogy az emlék felelevenítését a lelkierő befolyásolja, hat rá, irányítja, érzésekkel, színekkel, kinyilvánítással, szókapcsolatokkal hozza összefüggésbe. Monumentálissá, felejthe­tetlenné teszi. Ami azt is jelentheti, hogy egy-egy emlék későbbi felelevenítésének lehetősége kívánatossá válik az egyszer már megtapasztaltban.

Böszörményi Zoltán: A rés. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2025.