Nicolás Gómez Dávila szövegredukciója valóságos szellemi akupunktúra, intellektuális tűszúrások mesteri szisztémája, axiomatikus pontossággal és káprázatos szemléletességgel.

Tartalmi maximalizmusának és formai minimalizmusának tökéletes kifejezési formája az aforizma. Gondolatkristályainak legközelebbi rokonai formailag, stilárisan és szellemileg is La Bruyère, La Rochefoucauld, Rivarol és főképp Montaigne, Pascal művei.

Hudy Árpád

Részletek a kötetből

ELŐSZÓ

„Nagy író az, aki arkangyal szárnyából
kitépett tollat márt pokoli tintába.”

Beomló alkonyú világunkban a tegnapi-tegnapelőtti sötét jóslatok immár a napi hírek, médiakommentek, magánbeszélgetések riasztó ténymegállapításai. Nicolás Gómez Dávila komor, születésük idején még a hozzá hasonlóan gondolkodók számára is néha túl élesnek tűnő ítéletei a modern világ katasztrófájáról a XXI. század harmadik évtizedének derekán már-már realista, józan leírásai ha nem is az emberiség, de mindenképpen a nyugati civilizáció vigasztalan helyzetének.

Nem retorikai túlzás tehát „a reakció prófétája” megnevezés. Próféta, mert örök igazságok fényében előre látta, hová vezet az önhitt ember tévútja, és a modernista pusztába kiáltotta intő szavait. A reakció pedig, amelyet szellemi alapállásként hirdet,  a korunkat meghatározó totális akciónak, a modernitásnak a totális elutasítása. A „reakciós” fogalmának megteremtésével, pontosabban átértelmezésével, autentikus jelentésének meghatározásával Gómez Dávila elhatárolja magát a „konzervatív” minősítéstől, a még leegyszerűsítőbb és megtévesztőbb „jobboldali” megjelölésről nem is beszélve.

Húsz évvel ezelőtt, még német földön ismertem meg Nicolás Gómez Dávilát. Höchenschwandon, a varázslatos Fekete-erdő délnyugati csücskében, a svájci határtól egy ugrásra fekvő üdülőfaluban, pár napra rá, hogy Münchenből családommal együtt odaköltöztem 2006 kemény telén. Ott akadt kezembe a Der Spiegel hetilap egyik száma, benne a tizenkét évvel azelőtt elhunyt „antimodernista” író portréjával és néhány aforizmájával.

Szerelem volt az első olvasásra.  Rögtön láttam, hogy váratlan kincsre bukkantam, s a lelet idővel egyre gazdagabbnak bizonyult. Egyike ő azon keveseknek, még a nagy szellemek között is, akik sohasem okoznak csalódást. Fénye az idővel nemhogy nem halványul, hanem egyenesen nő. Olvasni őt annyi, mint mécsest gyújtani a vigasztalan éjben.  Néha meg mint felkapcsolni egy hatalmas reflektort. Gúnyorosan és rezignáltan, feddően és együttérzően néz ránk, olvasóira – és önmagára. Nem vigasztal. Könyörtelen. Méltóságra tanít.

Gondolatainak magnéziumvillámai mellett lenyűgözött önként, méltósággal vállalt hajótörése a modernitás és immár posztmodernitás szennyesen kavargó óceánján, s mi tagadás, irigykedve gondoltam anyagi gondoktól mentes remeteségére könyves magánparadicsomában. Élet- és munkakörülményeim, melyekért végső soron magam voltam felelős, igen távol álltak ettől. Lefordítottam, többnyire még németből, pár aforizmáját, de évekig nem jutottam hozzá, hogy érdemben foglalkozzam vele. Kezdettől kísért azonban, s egyre erősödött bennem a gondolat, hogy anyanyelvemen is felcsendüljön az ő tiszta hangja, mely az időkön át szól hozzánk, magyarokhoz is.

 

A magyar – pontosabban magyarul – olvasó az Irodalmi Jelen folyóirat 2011. szeptemberi nyomtatott számában találkozott először a kolumbiai szellemóriás nevével, értesült létezéséről, ismerte meg néhány fulmináns aforizmáját. Ekkor kezdtem publikálni A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila címmel, Széljegyzetek a töredékek katedrálisához alcímmel egy tizenkét részes havi sorozatot magam válogatta, fordította és kommentálta szövegeiből. Ez az anyag az író születésének századik évfordulóján, a 2013-as könyvhétre ugyanazzal a címmel és alcímmel könyvalakban is megjelent, a magyar Gómez Dávila-irodalom első köteteként.

A premier enyhén szólva nem váltott ki viharos érdeklődést, összesen két recenzió jelent meg róla hónapok múltán. Mindkettő elég határozott – helyenként indokolható – kritikai megállapításokkal illette a könyv koncepcióját és kivitelezését, ugyanakkor sommás ítéleteket fogalmazott meg a bemutatott szerzőről és életművéről is.

Az Élet és Irodalom hasábjain Váradi Róbert világította át a „vékony, de annál fontosabb kötet”-et.  Meglátása szerint Gómez Dávila „zaklatott géniusz”, „félelemmel vegyes életképtelenség”-gel „félhomályban alkotó ködlovag”, olyan „filozófusok, írók, költők igazán illusztris és impozáns” társaságában, mint Schopenhauer, Nietzsche, Kierkegaard és Cioran. „E kalandorok elviselhetetlenül monotonnak ható életét, annak csöndes szenvedéstörténetét a papíron életre kelő belső világuk sziporkázó szellemi intenzitása és gazdagsága kompenzálta.” „Igazi szellemtöréneti kuriózum ez a kis könyv” – állapítja meg Váradi, bár „aggályosnak tartja” „apróbb nyelvhelyességi problémák” és a „tipográfiai szerkezet” mellett azt, hogy „Hudy nemcsak fordította, de folyamatosan kommentálta is Dávila gondolatait”, méghozzá „gyakran lapos és didaktikus módon, máskor meg túlzó, szinte rajongói elfogultsággal”. Végső soron „az egész kötet slampos, túl sok a zavaró rész benne”, „ennek ellenére a konzumidióta világ feletti elmélkedést is szolgálhatja”.

Az Irodalmi Jelen 2014. februári számában Mosonyi Kata foglalkozott a könyvvel. Gómez Dávilát ő „majdnem géniusz”-nak nevezi, „metafilozófusnak”-nak, „aki önkéntes elzárkózása folytán leginkább önmagával kerülhetett ellentmondásba”. „A modern világ elleni tiltakozása gyakran nem más, mint egy egzisztencia önvédelmi reakciója. Emiatt néha túlzásokba is esik (…).” Ráadásul „akad melléfogása is”. Mosonyi, bár megengedi, hogy a kolumbiai író szövegeiben „helyenként frappáns szentenciák találhatók”, megállapítja, hogy „e kötet alapján Dávila nem annyira eredeti gondolkodó, mint említett kortársai. Ennek megítélésében Hudy, a lelkes fordító kommentárjaiban egy kissé túloz. Nem nevezhető rendszeralkotónak sem (...)”. Mosonyi szerint „kérdés, hogy szükséges-e megtámogatni Dávila megállapításait, nem veszítenek-e így súlyukból”. Ez a megfontolandó kritika a kötet felépítésére is vonatkozik: „Nem lett volna szerencsésebb egy Előszóval bevezetni az olvasót a kolumbiai szerző világába, majd szabadjára engedni az amúgy nagyszerűen összeállított tizenkét fejezet gondolatfutamait, esetleg számokkal, apró jelekkel elválasztani őket? Mennyit segíthetett volna egy összegző utószó? (…) Úgy az egész kötet áttekinthetőbbé, elegánsabbá, vonzóbbá vált volna.” Azt is felrója Mosonyi, hogy „a fordítás helyenként nem adja vissza tisztán a gondolatot”, és szerinte „ennek hátterében mindenekelőtt a németből való átvétel húzódhat meg”.

Gómez Dávila-könyvem kissé fanyalgósra sikeredett két publicisztikai visszhangját számos lelkesült olvasói visszajelzés ellensúlyozta. A legmérvadóbb elismerést azonban a mai magyar filozófia két meghatározó egyéniségétől kaptam: Lánczi András ismeretlenül is megkeresett, és gratulált a műhöz, Frenyó Zoltán pedig felkért, hogy írjam meg a kolumbiai gondolkodó portréját az általa szerkesztett Konzervatív arcképek című kötetbe.

Ugyanakkor könyvem „negatív” recepciójával tűnik ki a 2022-ben a Századvég Kiadó és a Ctr-T Creative kiadásában megjelent Gómez Dávila-széljegyzetek és kommentek című kötet, amelynek aforizmáit Csejtei Dezső válogatta, fordította és kommentálta. Sem az ajánlás, sem a terjedelmes bevezető, sem a kétoldalas irodalomjegyzék nem említi az Irodalmi Jelen úttörő sorozatát, illetve az abból készült kötetet, vagy a Konzervatív arcképek kötetben megjelent portrét. Gómez Dávila legelső magyar bemutatásának (egyáltalán említésének) mellőzése szakmailag csupán súlyos bibliográfiai mulasztásnak tűnhet, bizarr megvilágításba helyezi azonban az a kényelmetlen tény, hogy kötete dedikált példányát a szerző személyesen adta át nekem, akit éppen Gómez Dávila-könyvem kapcsán keresett és ismert meg évekkel saját széljegyzetes műve megírása előtt. 

Ezek után nem meglepő, hogy a rangos közéleti és kulturális folyóirat, a Kommentár 2023/3. számában az említett Csejtei-kötetről megjelent könyvismertető sem tud az első fecskéről, A modernitás remetéje című könyvecskéről. Pedig e folyóirat 2016, 8. számának egyik írásában (Tóth Miklós Bálint: Nicolás Gómez Dávila – egy reakciós Kolumbiából) legalább egy  lapalji hivatkozás erejéig szerepel a mű, igaz, pontatlanul, mert  a kötet szerkesztőjeként tüntet fel. Természetesen szerkesztettem is azt, de – amint a címlapon is áll – elsősorban válogattam, fordítottam és kommentáltam Gómez Dávila szövegeit.

Mellesleg Csejtei Gómez Dávila-könyvének alcíme is van, méghozzá „ütős”: Egy jobbos a balnak. Ez elég meghökkentő annak fényében, hogy Gómez Dávila a modernitáshoz való azonos viszonyulásuk miatt mindkét politikai oldalt elmarasztalta. Még meghökkentőbb talán csak az, hogy a szerző maga tör pálcát saját „jobbosa” felett a Kommentár 2023/4. számában,  Filozófiai töprengések korunk szellemi állapotáról című remek értekezésében: „Pozicionálhatjuk magunkat a politikum szintjén: a jobb- és baloldal értelmezési mezőiben; ez azonban nemcsak azért nem célravezető, mert épphogy csak a felszínét karcolja meg a dolgoknak, hanem azért sem, mert ez a felosztás már a múlté, napjainkra szinte már minden érvényességét elveszítette.”     

*

„A progresszió Isten ostora”, amelyet most szintén az aradi kiadó jóvoltából tart kezében az olvasó, a 2013-as A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila című kötet jelentősen bővített és alaposan átdolgozott változata. Címe a megidézett író egyik jellegzetes aforizmája. Mivel a kolumbiai gondolkodó szövegeit tartalmazó köteteknek nincsenek sem tematikai, sem formai szervezőelvei, annál inkább ismétlődő, egymást váltó hívószavai, visszatérő fogalmi motívumai – Isten, hit, egyház, ember, történelem, társadalom, politika, demokrácia, modernitás, írás és olvasás – jelen kötet ezek köré csoportosítja fejezetekre tagolva a szentenciáit.

Az első könyv minden Gómez Dávila-idézete megtalálható az új kötetben, más elrendezésben és számos újjal kiegészítve. Az aforizmák és miniatűr eszmefuttatások nagy része ezúttal önmagában, „zavaró” kommentárok nélkül olvasható, kivéve a fejezeteket bevezetését, ahol idézőjelben, vastag betűs kiemeléssel szerepelnek. (A szöveget jegyzetek sem terhelik, az idézetek forrása a szerző alapján megtalálható a bibliográfiában.) A bevezetésekbe kerültek többnyire azok a hosszabb részek is, amelyek  Gómez Dávila korai alkotói szakaszában születtek, amikor még bővebben kifejtette gondolatait, míg később már egyre inkább csak aforizmákká tömörítette őket. Érdemben magyarázni, felvezetni vagy összekötni Gómez Dávila mondatait természetesen hiú vállalkozás, valóságos kísértés. De kötések, átvezetések nélkül nem alkotható koherens szövegegyüttes, és vigasztaló a tudat, hogy a gondolatai köré font szavak, a foglalat hiányosságaiért bőségesen kárpótol minden egyes abban felszikrázó ékkő.

Lehet kétség afelől is, hogy szabad-e eszmék, hívószavak mentén felfűzni más aforizmáit. A válogatás, a korpuszból merítés eleve önkényes. A témakörök, gondolatok szerinti rendezés, a közös motívumok  szerkesztői kiemelése beavat­­kozás, rejtett kommentálás. A kényszerűen fragmentális be­mutatás azonban nem kerülheti el szellemi erővonalak ki­rajzolását, súlypontok képzését. A kiválasztott darabok re­levanciájának és elrendezésének, a megállapítások és asszo­ciációk színvonalának megkérdőjelezését vállalnia kell a másodlagos szerzőnek, akit terjedelem, időszűke, képesség és felkészültség egyaránt korlátoz. Meggyőződésem azonban, hogy Gómez Dávila műveinek kaleidoszkopikus jellege nem zárja ki, mi több, támogatja e rendezőelvet, s nem engedi meg az eredeti alkotói szándék akár öntudatlan figyelmen kívül hagyását.

Szeretném megjegyezni, hogy a szövegeket spanyol eredetiből fordítottam. Tizennégy éve még valóban a németre támaszkodtam közvetítői nyelvként, elsősorban azért, mert Gómez Dávila művei nem álltak rendelkezésemre spanyol nyelvű kiadásban.  Romántudásom és alapszintű latin, olasz és francia ismereteim alapján ugyanis kellőképpen értelmezni tudtam spanyol szöveget már azelőtt, hogy ezt a nyelvet is tanulni kezdtem volna. Márpedig a fordítónak elsősorban anyanyelvén kell tudnia, a fordítandó szöveget elég értenie. Ha – akár közvetítő nyelvek segítségével is – pontosan hámozza ki az eredeti szavak értelmét, összefüggéseit, már „csak” az a dolga, hogy a jelentéseket és azok konnotációit, asszociációit a lehető leghívebben teremtse újra tiszta, természetes nyelven – anyanyelvén.

Gómez Dávila műveinek igényes átültetése ugyanis nem egyszerű fordítói, hanem kifejezetten műfordítói feladat, és nemcsak azért, mert az aforizma eleve irodalmi műfaj, hanem a végletekig lecsiszolt szövegek minősége és stiláris kihívásai miatt is. Aforizmáinak pontos megértése és hű átültetése gyakran igényel teológiai, filozófiai vagy társadalomtudományi ismereteket, de nem ritkán poétikai eszközök alkalmazását is megkívánja. Ezért illik rá az, amit a műfordításról ír egyik legnagyobb művésze, Szabó Lőrinc: „Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbahagyja. Az ideális műfordító: költő, aki időnként kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie.”

Végezetül engedtessék meg egy személyes megjegyzés. Amikor elkezdtem megismertetni a magyar olvasóközönséggel Gómez Dávila páratlan egyéniségét és monumentális, különleges gondolati építményét, nagyon is tisztában voltam a korlátaimmal, de megdöbbentett, hogy közel harminc évvel halála után sem tudott róla senki(!) a magyar nyelvterületen, nevével még utalásként sem lehetett találkozni. Várnom kellett volna, míg akad tájainkon is „szakmabeli”, aki felfedezi? Nem tehetek arról, hogy elkerülte a hispanológusok, a filozófusok vagy akár a németesek figyelmét. A „hivatásosok” nem vették észre, jönnie kellett egy – földrajz és életpálya tekintetében egyaránt –  peremvidékinek. Egy kívülállónak. Ami talán nagyon is illik Nicolás Gómez Dávilához.

***

SZERETET

„Az érzéki a szeretet forrása és legfőbb beteljesülése.”

„Isten szeretet” – Szent János első levelének e csodálatos meghatározása tökéletesen fejezi ki a keresztény hit lényegét. Egyszerre jelenti azt, hogy Isten szereti az embert, és azt, hogy az embernek – a jézusi tanítás, az ószövetségi tízparancsolatot magába sűrítő szeretetparancs értelmében – szeretnie kell Istent és embertársait. „Ha valaki azt mondja: »Én szeretem Istent!«, de a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki a testvérét, akit lát, nem szereti, nem szeretheti Istent, akit nem lát” – írja említett levelében Szent János.

A latin nyelvű Újszövetségben a szeretet megfelelője a caritas, a görögben az agapé. A két klasszikus ókori nyelvben ezek a legmagasabb rendű, az isteni szeretet kifejezései. Az emberek egymás iránti vonzódásának legelemibb, legnemesebb érzéseit, a szerelmet és a barátságot latinul az amicitia, görögül a philia jelöli. Végül a pusztán testi vágyakozást és nemi kapcsolatot az amor, illetve az erósz fejezi ki. A testi és lelki intimitás, vonzalom, szeretet e három – durván leegyszerűsítve isteni, emberi és állati – szintjét mai nyelvek nem képesek külön-külön, egyértelműen megnevezni sem köznapi, még kevésbé pedig teológiai-filozófiai értelemben. (Kérdés, hogy ez ok-e vagy okozat, hiszen bármely nyelv legalább annyira tükrözi beszélői viszonyulását a világhoz, mint amennyire meghatározza azt.)

E téren nem kivétel amúgy rendkívül érzékletes, képszerű és logikus anyanyelvünk sem. Sőt, a magyarban a szeretet jelentéstanilag alaposan túlterhelt szó, ott is szeretünk – ételt-italt, viselkedést, tevényeséget –, ahol az európai nyelvek többsége szigorúan csak kedvel, szívesen lát, tetszést fejez ki. A szeretettel azonos gyökű, sajátos szerelem szemantikája tovább bonyolítja a helyzetet.

„Isten szeretet” („Deus caritas est”) –  kezdi XVI. Benedek pápa első, nem sokkal megválasztása utáni körlevelét. A nagy teológus – többek között – kifejti: „Az ember akkor válik egészen önmagává, amikor a test és a lélek benső egységre talál; az erosz kihívását akkor lehet legyőzni, ha ez az egység megvalósult. Ha az ember csupán lélek akar lenni, és a testet mint valami puszta állati örökséget kezeli, a lélek és a test elveszíti a maga méltóságát. Ha pedig a lelket tagadja, és az anyagot, a testet tekinti egyetlen valóságnak, ismét elveszíti a maga mivoltát. Az epikureus Gassendi tréfálkozva így szólította Descartes-ot: Ó, Lélek! És Descartes így válaszolt: Ó, Test! (…) De nem a lélek vagy a test szeret – az ember, a személy szeret mint egy és egyetlen teremtmény, akihez mindkettő hozzátartozik. (…) Manapság sokszor test­ellenességgel vádolják a korábbi kereszténységet, és ilyen hajlandóságok mindig is voltak. De a szerelemnek az az istenítése, amit ma látunk, hazug. A szexre lefokozott erosz áruvá lett, puszta dologgá; megvehető és eladható, s így maga az ember válik áruvá. Valójában ez éppen nem az ember nagy igenje a testre. Épp ellenkezőleg: a testet és a nemiséget puszta anyagként kezeli, amit kénye-kedve szerint használ és kihasznál. Nem úgy jelenik meg, mint szabadságának tere, hanem mint olyasvalami, amit a maga módján élvezetessé és ártalmatlanná próbál tenni. Valójában az emberi test méltóságától való megfosztásáról van szó: a test már nem létünk szabadságának integráns része, már nem létünk egészének élő kifejezése, hanem vissza lett taszítva a pusztán biológiai szintre. A test látszólagos istenítése nagyon gyorsan a testiség gyűlöletébe tud átcsapni. ...Isten minden lehetséges létezőnek az ősforrása; másrészt minden dolognak ezen teremtő ősforrása – a Logosz, az Ősértelem – az igazi szeretet egész szenvedélyével szerető Szerelmes. Ezáltal az erosz a legnagyobb magasságokba nemesedik, ugyanakkor annyira megtisztul, hogy egybeolvad az agapéval. Ebből érthetjük meg, hogy az Énekek énekének a szentírási kánonba való fölvételét nagyon korán azzal indokolták, hogy ez a szerelmi ének végső soron Istennek az emberekhez, s az embernek Istenhez fűződő kapcsolatának képe. Így az Énekek éneke mind a zsidó, mind a keresztény irodalomban a misztikus megismerés és tapasztalat forrása lett, melyben a bibliai hit lényege fejeződik ki: igen, az ember egyesülhet Istennel – ez az emberiség ősálma –, de ez az egyesülés nem összeolvadás, elmerülés egy névtelen istenség óceánjában, hanem olyan egység, melyet a szeretet teremt, melyben mindketten – Isten és ember – önmaguk maradnak, s mégis teljesen egyek lesznek: Aki az Úrhoz tartozik, egy lélek lesz vele – mondja Szent Pál (1Kor 6,17).”

Julius Evola szerint az ember nemi vágya lényegében sohasem testi, hanem mindig csak megjelenítése, áttétele a lelkinek. Amikor a „természetes evolúció” hirdetője (darwinizmus, biologizmus) az ember nemi életét és erotikáját az állati ösztönökből vezeti le, mintegy azok meghosszabbításaként, beilleszkedik a modern szemléletbe, amely a felsőbbrendűt az alacsonyabbrendűre vezeti vissza, abból magyarázza. A múlt század hatvanas éveiben Rollo May amerikai pszichológus is rámutatott, hogy Nyugaton igazából nem a szexualitást, hanem a nemiség és az érzelem egységét fojtják el.

Gómez Dávila gondolkodóként sem tagadja hús-vér mivoltát, emberi, férfiúi ösztöneit, érzelmeit. Ha nem is sokszor, de annál mélyrehatóbban és főleg őszintén ír a testiségről,  hideg, mégsem érzéketlen távolságtartással a legbensőségesebb érzésekről, és imponáló eleganciával az élet vulgárisnak számító jelenségeiről.

*

Szeretni annyi, mint megérteni, miért teremtette Isten azokat, akiket szeretünk.

A szeretett lény tökéletessége nem képzeletünk szüleménye, hanem valóság, amelynek ismeretét a szerető értelem kapta ajándékba.

A szeretett lény tökéletessége nem a szeretet képzelgése. Ellenkezőleg, szeretni az a kiváltság, hogy meglássuk a más szemek számára láthatatlan tökéletességet.

Szeretni annyi, mint fáradhatatlanul körözni egy lény áthatolhatalansága körül.

A szeretet az az aktus, amely tárgyát dologból személlyé változtatja.

Nincs olyan igazság, amelyet ne fojthatnánk meg, ha fájdalmat okoz annak, akit szeretünk.

Az „eszmények” az álcázott nárcizmus szimptómái. Az önzés patológiájában külön fejezete van az idealistának.                                                        

Csak az érzékelhető, hús-vér személy, akit szeretünk, több mint puszta álarcos énünk.

Az érzelmek az erkölcsi világrend színei.

Csak egyvalami nem hiábavaló: a pillanat érzelmi tökélye.

A feministák nevetségesek, az antifeministák vulgárisak.

Utasítsuk el azt az iszonyatos tanácsot, hogy bajok elkerülése érdekében mondjunk le a barátságról és a szerelemről. Ellenkezőleg, forrjon össze a lelkünk másokéval, amint a testünk is egybefonódik.

A szeretett lény legyen tépett gyökerünk földje.

A vágy az eszmék szülőatyja.

Az érzékiség értelem nélkül tökéletlen, nyers és vak.

A szerelem általában annak ígérete, amit nem ad meg.

A nagy szerelem jól rendezett érzékiség.

Az érzékelés, a szemlélés és a megismerés az öröm fokozatai.

A méltóság és a szerelem fordítottan arányos.

Az ember annyira alantas, hogy jobban szenved, amikor elhagyja őt a szeretett lény, mint akkor, amikor saját szeretete véget ér.

E test, mely odaadóan alszik a miénk mellett, e gyöngéd haj­lat, mely a nyakban születve a hasig folytatódik, ó, bár sohase múlna el!

E halvány mosoly, e könnyed, meglepő mozdulat és lépted röpke megingása visszavonhatatlanabb ajándék lelkemnek, mint egy lehető csalóka találkozás egy szétdúlt ágyban.

Lényege szerint a szerelem a szellem fogsága egy másik mezítelen testben.

Szeretni annyi, mint a magunkén érezni egy távoli test szorítását.

Létem csak az eszme merev csúcsán vagy az erotika mély és fojtogató völgyében teljesedik ki. Vagy a legelvontabb meditáció a szellemről, annak alapelveiről és törvényeiről, vagy a buja gesztusok jólesően meleg őserdeje. Egyedül a sápadt hajnal indít meg, mikor kétségbe ejt egy megoldhatatlan probléma vagy egy érinthetetlen test, mely még csak cinkos jelzést sem küld.

Nem a mezítelen test vonz, akár szexuálisan is, hanem a hússá vált lélek.

A szépség pszichikai orgazmus.

Nem a szeretett testet akarjuk simogatni, hanem magunk lenni a simogatás.

A legerősebb izgatószer az élet.

A csábító lelkünk ellensége, és szívünk barátja.

Az éj csöndjében a szellem feledi a törékeny testet, mely rabságában tartja, és múlhatatlan ifjúsága tudatában minden földi tavasz testvérének érzi magát.

Inkább senki, semmi lenni, mintsem kiölni magunkból a vágyat, elfojtani szomjunkat.

Az igazi örömérzés szellemi folytatása a testi megrázkódtatásnak, amelyből létrejött.

Az érzéki gesztusokról megfeledkező vagy azokat lebecsülő értelem nem ismeri fel azt a konzisztenciát, amelyet a hús sötét jelenvalósága kölcsönöz a világnak.

„Szexuális élet” – e fogalommal egyetlen valamennyire is finom ember sem illetné szerelmét. Csak az otromba szemlélő és a haladó.

Mi sem visszataszítóbb, mint az, amit az ostoba „harmonikus és kiegyensúlyozott szexuális tevékenység”-nek nevez. A higiénikus és tervszerű szexualitás az egyetlen perverzió, amelyet az ördögök éppúgy megvetnek, mint az angyalok. 

A szerelemnek meglehet a maga erotikus tavasza, de az ősz legyen szemérmes. – Kevés dolog kínosabb, mint magunk elé képzelni egy negyvenéves nő és egy ötvenéves férfi párzását.

Bizonyos koron túl csak félhomályban volna szabad néznünk egymást.

A probléma nem a nemi elfojtás, és nem a nemi kielégülés, hanem maga a nemiség.

Mindannak ellenére, amit manapság mesélnek, az egyszerű együtt hálás nem old meg minden problémát.

Egy mezítelen test a világegyetem minden problémáját megoldja.

Nincs olyan zuga a léleknek, amelyet végül ne volna képes elcsábítani a szex.

Az érzékiség folytonos lehetőség kiszabadítani a világot jelentéktelensége fogságából.

A szerelemben az emberi problémák átmenetileg eltűnnek, sajátságos misztikus megoldásra lelnek. Úgy, ahogyan a misztikus egyesülésben a mindenség problémái kimondhatatlan harmóniában oldódnak fel.

Amikor a szerelem tökéletessé érett, egyetlen kielégítő kifejeződése a szermérmetlenség.

A testi szerelemről nem szabad durván vagy fellengzősen beszélni, hanem csakis szenvedéllyel vagy gyűlölettel.

A hamisítatlan bájital abban különbözik a kevésbé ártalmas innivalótól, hogy a szokványos hozzávalókba pár csepp vallást, szexet és halált kevernek.

A szex még a szexuális problémákat sem oldja meg.

Minden gondolat a nőkről alpáriságba csomagolt közhely.

Mindennek ellenére a nők legbámulatosabb tulajdonsága az, hogy képesek elviselni és szeretni a férfiakat.

A német pornográfia többnyire értekezés vagy disszertáció a francia pornográfiáról.

A modernek közül csak az olaszok és a franciák képesek úgy szemlélni a nőt és úgy írni róla, ahogyan illik.

Az erőszak korántsem lankasztja az érzékiséget, inkább ingerli, türelmetlenné teszi, és durvább mohóságra csábítja.

Sem a szex, sem az erőszak nem pótolja a száműzött transzcendenciát. Annak, aki elveszítette Istent, az ördög sem marad meg.

Egy női testet tekintve a legnagyobb mértéktelenség is kevés. (…) Ó! Tévelyegni a hús sűrű és sötét őserdejében. Démoni birtoklásra törekszünk, de csak közösülést végzünk.

Legszélsőségesebb határain a pőre szexualitás teológiai vádat von maga után, és az általa felvetett probléma a valláséval vetekszik. (…) A szexualitás annak az embernek a menedéke, aki elveszítette Istent, az utolsó hely, ahol kétségbeesése az őt elhagyó istenséggel szembesül.

Sade műve az egyetlen következetes kísérlet egy olyan világ megteremtésére, amelyből könyörtelenül hiányzik a három teológiai erény.

Javaslom egy komoly, legalábbis az iróniát nélkülöző szellemnek, hogy írja meg az erotikus ész kritikáját.

Az erotika, az érzékiség, a szerelem, ha nem egyazon személyben egyesül, külön-külön csak betegség, szenvedély, ostobaság.

A szexuális szabadosság borravaló, amellyel a társadalom féken tartja rabszolgáit.

A beteges erotika az impotens nemi aktusa az érzékiség tetemével.

Az erotika demokratizálódásának legalább megvan az a haszna, hogy bebizonyította: a szüzesség, az ártatlanság, az önmegtartóztatás nem besavanyodott és beteges vénkisasszonyok, hanem egy tiszta tűz hallgatag Vesta-szüzei.

---

Kapcsolódó anyagok:

Az irodalmi produkció háttérembere, csak akkor tűnik fel, ha elbóbiskol – villáminterjú Hudy Árpáddal

Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – széljegyzetek a töredékek katedrálisához