A felejtés természete

                         szeretett nagymamámnak

Az emlékeket 
a csigaházból 
eső hívja elő, 
nap ujja csillan
traumák gyöngyein. 
Először csak a nevek törlődnek,
aztán a tér is elmosódik,
majd az arcok,
töröl csak, csak töröl,
kímélet nélkül.
Gyermekkort,
szerelmet,
virágzást, 
érést,
elmúlást.
Elcsendül,
illattá duzzad,
szétfoszlik  
a fák lombja között
a szelf,
lila erdei virágok 
gyökerére fonódik, 
rügyekbe bújik,
mohák életvonalán
szalad felfelé az égig.
Felejtésnek hívjuk,
pedig csak a szív 
magába fordul,
becsukódik szárnya, 
álmában égre 
nyílik a szeme.