Sorstalanság-alakzatok

Valahogy nem tűnik túl adekvátnak, hogy az ember nyári programként múzeumba menjen, de ha a forró utcáról belép a kellemesen hűtött termek barátságos árnyékai közé, mindjárt máshogy vélekedik róla. Pláne akkor, ha a PIM legújabb kiállítását tekinti meg, mely a Sorstalanság-alakzatok címet kapta, és olyan alkotókat állít reflektorfénybe, akik élete különböző országok vagy eltérő kultúrák között oszlott meg.

A tárlat jól rávilágít arra, hányféleképpen lehet hazát, sorsot, kötődést veszíteni vagy éppen megtalálni egy másik országban, hazában, földrészen. A kiállítás szemrevételezte valamennyi alkotó sorsát a történelmi kényszer formálta, abban azonban már nagy különbség mutatkozik, hogy mennyi mozgástér és döntéslehetőség adatott nekik a fátum kiszabta pályán. A kiállított tárgyak egyszerre beszédesek és szimbolikusak: az úton levés, az emberi kapcsolatok, a távolságban is keresett közelség megjelenítői.

A kiállítás nem véletlenül a holokausztáldozat Szerb Antal emlékével kezdődik, aki annak ellenére is áldozatul esett a vészkorszaknak, hogy 1940-ben a magyar bíróságtól igazolást kapott róla: „zsidónak nem tekinthető”. Ez a dokumentum eredetiben is olvasható, látható. Glatz Oszkár érdekes festménye 1908-ból a kis Térey Bennót ábrázolja, aki Szerb Antal gyermekkori barátja, s aki Ulpius Tamásként hajózott be az irodalomtörténetbe az Utas és holdvilág gondoláján. De megtekinthető Szerb pecsétnyomója, valamint kéziratos füzete is.

Szerb után Faludy György következik, az Irodalmi Jelenhez is kötődő alkotó, a lap örökös szerkesztőbizottsági tagja. Ő is zsidó családból származott, és menekültként, később emigránsként több külföldi országban és városban megtelepedett: például Párizsban, Marokkóban, Kanadában, sőt, a múzeumi tábla szerint fiatalon még az amerikai hadsereg kötelékét is erősítette. A kiállításon szemügyre vehetjük Faludy míves asztali földgömbjét, kanadai útlevelét és kézzel írt leveleit a számos fotódokumentum mellett.

Faludy után rögtön Márai kerül sorra, akinek megcsodálhatjuk stílusosan divatos és ma is teljesen hordható állapotú, Brasiliano márkájú kalapját. A kalap, magyarázni sem kell, a búcsúzás szép szimbóluma. Az elmaradhatatlan útlevél mellett álló címjegyzékfüzetéből pedig kiderül, hogy az első cím benne az édesanyjáé volt.

Márai után a halhatatlan regényével a kiállítás címét is ihlető íróhoz, Kertész Imréhez érkezünk. A Somlyó Györgynek ajánlott Sorstalanság kötet arról tanúskodik, hogy Kertész szeretett lírai dedikációkat fogalmazni, nem csak úgy odavetette őket a könyv első lapjára. De hogy a később Nobel-díjat kapott, remekbe szabott regényének útja is rögös volt, arról a Magvető Kiadó visszautasító levele tanúskodik ilyen sorokkal: „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”. A korabeli szerkesztők a főhős reakcióit is erősen furcsállották.

A kiállítás Agota Kristof és Bodor Ádám relikviáival csalogat tovább. Bodortól a börtönben 17 évesen készített dögcédulája látható, ahová államellenes szervezkedés vádjával került, Agota Kristofnak pedig a franciaszótára. A Sorstalanság-alakzatok a párizsi Magyar Műhely alkotóival, Nagy Pállal, Papp Tiborral és Parancs Jánossal zárul, akik ’56-os, nyugati disszidálásuk után az avantgárd élharcosai maradtak Kassák nevét tűzve zászlajukra.      

A kiállítás szokás szerint számos ember hozzáértését dicséri, de nekem most csak Kodolányi Judit, Molnár Eszter Edina és Török Dalma munkáját van terem kiemelni. A PIM szakértő muzeológusai megint kitettek magukért. Csak remélni tudom, hogy nem hiába, és idén nyáron minél több ember sorsának lesz a része, hogy megtekintse a Sorstalanság-kiállítást.

Fotók: Acsai Roland

További képek a nyitókép után továbblapozható galériában!