Fényértő, fényértékeny helyeken
fejtalálom magamat, mondja,
két kardodban a halál nagy csöndje. Semmiért észen.

Az a fajta zöldség vagyok,
aki néha gyümölcsnek érzi magát.
A paradicsomba kívánkozik,
miközben eljárja a bűn táncát,
aki Évákkal álmodik,
nem Ádámmal, a kígyóktól meg szorong.

Ung király lánya fonja koszorúd.
Égő falábak pernyéje röppen.
Égi körökben eloldozódik.
Arcod tűnik fel. Nevető isten.

A huszadik század huszonkilencedik
évébe ugorjunk, Nagygalambfalvára,
vessünk egy pillantást a vén támpilléres
református templom déli kapujára.
Keresztelni vittek akkor egy kisdedet,
aki nem nyitotta versre még a száját,
elpityerdülésre sem fogott ihletet,
csak nézte az ajtó mintás kazettáját.
Íme a képeslap, megtalálja bárhol,
ki más a címzettje, mint Kányádi Sándor.

a mezőkön nyargaló
forró szél fehérre izzítja a kötélen
száradó vörös ingem és sálam

Fejed alja a Bakonyból
kiszabott párna-szerű,
ezen alszol ezer okból,
de az álmod keserű.

nem láthatod a citruspillangókat,
mert beleolvadnak a fekete-fehér
háttérbe. Vörös foltjaik, akár
a láthatatlan khmer férfiak és nők
szemei

nem éri meg a nyarat a tél. a liget bennem üres én. fekszem a közepén. elég vagyok magamnak.

Ha nyerek, veszek a leeresztett biciklimre féket,
és szerzek hozzá az egyik pesti aluljáróban egy időpumpát:
a térből kibolondulva
végre elégedetten
láthatóra fújhatom majd minden dátumkoordinátád.

utólag jöttem rá arra is hogy a zárójelek öleléséből engedni kell
mert fontos ez is
nem fontos ez se
a zárójelek ölelését ki kell terjeszteni

évek redői simultak ki homlokomon,
ha ujjad ölem öblében játszott,
nyelved kalandra vágyó alpinista volt,
hegyi kutakból friss nedűk fakadtak,
kedvedre oltottad szomjad,
s ha elfáradtál,
hasam fövenyére hajtottad fejed.

aztán sötét lesz nélküledség
vakon jövő reggelek esték
járok öregen elveszetten
pedig de szépek voltunk ketten
szívünkig csillogott a fény

Varga Melinda verses beszámolója Demeter Szilárd, Muszka Sándor és Kubiszyn Viktor kolozsvári kötetbemutatójáról

Fenn megnyílik
az ég, a résén áthatol egy sárga,
kétfedelű repülő.

Mindannyian szótárai vagyunk a világnak

Az örömpörkölt idén nyáron is odakozmált

A programok is fekete-piros minták,
egymásra pördülnek,
a választás nehéz, ha bőség zavara csábít.

Mennék már hozzád, de fogva tart a Berek,
írni még úgy-ahogy, ám szólni nem merek.
Bepaliztak, jöjjek, én, gyanútlan balek,
már a nyolcadik kócsagot néztem ma meg.

Még egyszer, utoljára gyere, és nézz meg mindent magadnak,
és nézz meg engem is úgy, mint akik utoljára látják egymást.
Hopp-hopp.

Nem hiszem, hogy
Önmagán kívül valakit
Szeretni tud az ember.