Így állja el a közönség utját Villon felé az átköltött Villon, a szépirodalom felé az irodalmi félponyva. A kultúra felé a felületi tájékozódás.Kár, hogy Faludy György még e fordításokból is kitűnő képességeit ilyen méltatlan műfaj szolgálatába állítja. S mi szükség volt éppen új Villonra, a Szabó Lőrinc kiváló munkái után? 

„SKIZOLÓGIA”/A fölismert Sors megvillantás ábécéje/                                                                                   – Indigót helyeztünk magunk közé, hogy                                                                                   szaporodjunk  – és hogy mosolyogjon az                                                                                    olvasó…                                                                                                                              /Nagy Zopán/

2007. március 22–24. között A Kassák-kód címmel rendezték meg azt a nagyszabású nemzetközi szimpóziumot, mely Kassák Lajos (1887–1967) életművével foglalkozott. Az azonos című kötet a szimpóziumon elhangzott előadások szerkesztett, illetve bővített változatát tartalmazza.

A művész legújabb, Szedd szét! című könyve több szállal kapcsolódik az életmű eddigi fejleményeihez: egyrészt szövegverseket, intermediális műveket tartalmaz. Másrészt viszont azokat az asszamblázsokat láthatjuk itt viszont, melyek többek között Juhász R. József nagy sikerű His Master's Voice – Egy lehetséges múlt című kiállításának sorozatait alkották, illetve emellett szerepel a kötetben a szerző Kambodzsában készült fotósorozata is. Az impozáns kiadványban a fotóanyag és a szövegfelület találkozása olyan kompozíciót hoz létre, mely önálló könyvműként értelmezhető.

Nem lehet elégszer ismételni: míg az ember egyedüli példány, pusztulásának törvénye egyetemes. Nyomasztó ellentmondás! Már annak belátása is meghaladja erőnket, hogy ilyen feltételek közé csöppentünk, végességünk elfogadására, illetve a szabadság látszatával hitegető, büszkeségünkön nem csorbító, reményteli, vagyis méltóságunkat őrző kezelésére pedig vajmi kevés esélyt látunk. Mitévők lehetnénk elkerülhetetlen megszűnésünkkel?

Murádin nemcsak kataszterét állította össze a ledöntött, szétfűrészelt, esetenként beolvasztott köztéri szobroknak, az ellenük elkövetett atrocitásoknak, hanem magvas bevezetőjében felvázolta azt a történelmi, politikai hátteret, de főleg a társadalmi lélektant, amely e pusztítások motivációjául szolgált és azt, ahogyan ezt az erdélyi magyarság megélte.

A paraszti világkép, amely a négy évszak körforgásában született, Oravecz epikájában is időtlen lehetne. Olykor mintha a Móricz Zsigmond nyomában járó epikának vagy épp Reymont Parasztok-jának a ritmusával találkoznánk, ám az örök idő szépségét, méltóságát, ha tetszik, romantikáját széttördeli az artisztikus képzetek előtti, formák előtti fogalmazás, amely az időtlenségnek dísztelenebb, semlegesebb képzetét adja 

Oravecz kötete a Halászóember lábjegyzete. De nem kiegészíti a Halászóembert, hanem kijelenti: tévedtem. Nincs remény. A falu megbízható harmóniája, összetartó közössége nincs többé. A kor parancsa ez, netán a morál alászállása a kút mélyére, nem tudni pontosan. Csak az tudható, a kötetben feltámasztott világ addig él, amíg a mai ötven fölöttiek emlékeznek rá. Azután nincs tovább utcai gémeskút vályúval, nincs a gulyás hajnali kürtszava. Az álmokból is kivész. 

Az irodalom mellett az irodalomtanításnak is alkalmazkodnia kell a trendhez: tankönyv helyett magazinformában, elemző részek mellett blog- és sms-nyelven kínálni az irodalmat, melyet – akár az önmagában is tökéletes forró csokoládét – tetszés szerint ízesíthetjük. Fűzfa Balázs környezetkímélő, dizájnos, gondolkodtató és szórakoztató tankönyvet szerkesztett, melyről nehezen dönthető el, hogy csak reklámfelülete az irodalomnak, vagy pedig maga is az.
 
 

Különös, európaiak számára talán kisé szokatlan, de éppen ezért izgató világba nyújt bepillantást ez a könyv, mely első a maga nemében, Magyarországon ugyanis nem jelent még meg könyv az indonéz árny-bábjátékról. A jávai vajang kulitból kapunk ízelítőt, épp csak annyit, amennyi a leggyorsabban felmerülő kérdésekre választ ad, de további kutatásra is sarkall.

A könyv, amit olvasok éppen, Pusztaszeri László Karády és Újszászy címmel a Kairosz kiadó jelentette meg – alcíme szerint: Párhuzamos életrajz történelmi háttérrel.Tényregény, de valójában tankönyv. Alapos történelmi áttekintés a kor magyarországi viszonyairól. Aki érdeklődik, honnan jöttünk, micsoda embertelen minden, ami háború és környéke, ajánlom. A dolognak nincs köze ahhoz, hogy szeretem akár Karádyt, akár a titkosszolgálat szerelmes lelkületű főnökét. Semmi különösebb köze. A dolognak az egyre távolódó és egyre homályosabb múlt érdekes, izgalmas szeletéhez van köze.    

"A kormányzás tehát a következő választási kampány része. Ennek megfelelően, legalább részben érvényes rá a választási kampányok több jellemzője. A választás az emberek fejében, lelkében dől el. A vélemények, a hitek, a meggyőződések, a félelmek, felülírják a tényeket. Az győz, aki kezdeményez. A kezdeményezés döntően kommunikációs természetű. A politikai akciók döntő hányada nem tárgyiasuló intézkedés, hanem szimbolikus cselekvés. A kormányzás és a kampány – alapvetően – nem konkrét intézkedésekről, hanem az azok által hitelesített világképről, társadalomfilozófiáról szól. Ebből következően előrébb való az átfogó világkép, mint az egyedi problémamegoldás."

  Bokor Pál gyűjteménye bemutatja a színész különös exhibicionista fazonját, a „műszakot”, amely belőle világbajnok színészt gyárt. Mindezt olyan közvetlenséggel, hogy miközben olvasom, elsősorban arra gondolok, ki volt a  WU2 samponszagot árasztó lány, aki kezem (vagy mim) szorongatta, mialatt Peter Fonda és Dennis Hopper Harley-Davidsonja dörmög a vászonról az Easy Rider-ban, nem mint általában, nem mint a rosszkedvű víziló, akinek csak a szeme látszik az iszapból.  A siker neve Oscar – minden mozijáró filmkedvelő könyve. Nem csak filmtörténet, noha nyilván annak készült. Minden olvasó személyes mozitörténelme is. 

Vigyázzatok – ezt a szót szánta két klasszikus idézet alá könyve fülszövegére a szerző. A kötet, mint címe is mutatja, gonosz novellákat tartalmaz. Szám szerint tizenhatot. Mire kell vigyázzunk? – tehetjük fel a kérdést, a kötetet elolvasva pedig önkéntelenül megfogalmazódik a válasz: arra vigyázzunk, hogy ne uralkodjon el rajtunk a bennünk lévő Gonosz. A novellák tükröt tartanak a lélek elé, megmutatják a mindannyiunkban lapuló vagy elhatalmasodott Gonoszt. Ettől válnak érdekes olvasmánnyá. Tehát olvassunk és... vigyázzunk!

A hatalom szétszórja a családokat, a gyerekeket. Nem kétséges, a népet így a legkönnyebb engedelmességre szorítani. Erről beszél a regény. A Papa egyetemi professzor volt Pekingben, Amerikában végzett, a Mama is egyetemi tanár. És a két gyerekről. És a számtalan megjegyezhetetlen nevű tartományról. És arról, mit válaszol a kérdésre két koncentrációs-átnevelő tábor közt baktató kocsis a Mamának: „A nevem? A nevem 905131-es – mosolyog szomorúan.” És még arról, amit az előszóban fahangon megjegyez: „Túléltem a kínai kulturális forradalom zűrzavarát. Sok millió embernek ez nem sikerült.” 

Nagy László életműve manapság mintha kevésbé lenne divatos téma, mint a halálát követő egy-két évtizedben. Ennek ellenére még mindig sokan vannak, akik valami vezérféle váteszt látnak benne. Tüskés Tibor 1983-ban, mikor Nagy László-monográfiája első ízben napvilágot látott, arra tett kísérletet, hogy elkerülve mind a költő életművét halála után lekicsinylők, mind pedig a rajongók táborát, Nagy László életművét a költő vallomásai, valamint az életében megjelent kritika tükrében tegye mérlegre. 

Az a költészet, amit a Visszasejtesít című verseskönyvben olvashatunk, a magyar irodalomban az egészen soha ki nem bomlott, két világháború között  valóban elmaradt avantgárdnak a lehetőségeit  kutatja: Kassák Lajos és Pilinszky János költészetéből kiindulva. Soha nem volt még olyan aktuális a Kassák második korszakával rokonságot találó és azt éltető költői kifejezésmód, mint éppen napjainkban.

Nos Arany tehát kapja a tollat és ír, de a boríték arról szól: meghalt valaki. Szinte látni Aranyt, amint nagy ügyesen behajtja a levelet, és elkészíti a borítékot. Olyan tökéletesre sikerül, hogy Petőfi beveszi a cselt: asszonyírásról, fekete pecsétről beszél. Mert nem tudja...

  De éppen emiatt meghökkentő ifj. Fekete témakezelése. Úgy harsog a könyv lapjairól (néha elcsukolva), mintha szándéka volna megfenyíteni az országot a tengerentúlról. Hosszan töprengtem a genetika különös furfangjain. Hogyan érte el, hogy az öreg Fekete a napi gondok, átvágások, „napi asszony” gondjai közt is toleránsabb, békésebb, türelmesebb – egyszóval: szebb és irodalmibb – a fiánál, aki kivont kardokkal futkos egy olyan tájban, ahol minden növény, madár, állat neve Feketével kezdődik. 

    A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb szellemének irodalomtörténeti munkássága páratlan, Babits Mihály és Szerb Antal irodalomtörténetei mellett a helye.