Rendezőkém kussolt. Szerintem azt se tudta, hogy mit akar. Ő is zenélt valamikor, volt egy bandája, de sikerük semmi. Fogalma sincs, hogy mi az igazi rock. A rock-érzésről már nem is szólva.

A kassza után fölmentem a „sírás lépcsőjén”, amelynek végén szűk folyosó várt, a szigorú vámvizsgálat. Valóban aránylag elég gyakorlott utazóként, olyan alapos vizsgálaton, motozáson még sehol se mentem át, mint itt.

A lány lakásán, a feszes kereveten, szinte nem tudta őt megérinteni. Nem tudott még zongorázni a testén. Minden nők körüli tapasztalata annyit sem ért ezen az estén, mint cigarettán a hamu, egy szégyenlős kamasz fölényesebben viselkedett volna.

Sok a rokon, apámék nyolcan voltak testvérek, és mindenki úgy emlékszik a szülői házra, hogy itt tejből-mézből való Kánaán van, mert amíg a szüleim éltek, főleg az anyám, akkor sütött-főzött mindenkinek. Most ez rám hárult, most én csinálok mindent.

Éjszaka aztán megint az az álom kísérte, amelyik oly sokszor meglátogatta telihold idején. Az álom mindig más és más volt, de a lényege ugyanaz. Gyilkolt benne, illetve nem konkrétan a jelenben ölt, csak visszaemlékezett rá, hogy a múltban, valamikor ölt, gyilkolt, nem egyszer, hanem sokszor, késsel és puszta kézzel.

Összecsukta a markát, majd a tartalmát visszasüllyesztette a nadrág mély zsebébe, és kifordult az üzletből. Az ajtóból még visszanézett, hátha megkönyörül rajta a tulaj, de a pék már a következő vásárlót szolgálta ki.

Bekapcsolod kedvenc nyugtató dallamaidat, melyekre mindig olyan zajtalannak látod a külvilágot. Mintha minden megszűnne e pár percre létezni. Ágyadra dőlve lassacskán elkortyolgatod italodat.

Anyám ül a kisszéken, előtte, egy lavórban, áztatott kukorica, lábával szorosan lefog egy libát, és ütemesen tömi. Ha megnövök, soha nem lesz libám, szegény liba, sajnálom.

Bejárt minden munkanapon, pontosan fél háromkor egy fura figura, és úgy négy, vagy öt felest ivott, cseresznyét. Nem beszélt az senkivel, nekem is csak foghegyről köszönt oda, ha jött a pénztárhoz, pedig ismert, mert a szomszéd bérházban lakott a földszinten, a béna öccsével, a feleségével, és a két iskolás gyerekével.

Csak egy paplan-féle takarója maradt, az alá bújik szégyenletében, nagy nyomorában, mint Balzac úrnál a tündöklés után.3 Szégyelli, hogy neki már semmije sincsen, de még az életéből se sok!

Van ugyan egy másik megoldás arra, hogy bestsellert írjunk. Erre már zsenge ifjú koromban rájöttem. Hét éves koromban, miután úgy ahogy megtanultam írni és olvasni, apám megajándékozott egy legalább hatszáz oldalas kemény könyvfedélbe kötött sima lapos könyv-füzettel. (Valószínűleg volt egy könyvkötő barátja.)

A gyereket akarják, de engem nem, gondolta Timi. Nem érdekli őket mi lesz velem, elvennék tőlem. Piroska színészkedik, a szemét törölgeti, a megmentőt játssza. Játsszad csak, de én átlátok rajtad, a gyereket nem adom, mert nekem akkor nem marad semmi.

Sam kimerült, érezhetően fáradt. Szemében a rémület csillogása megfakult, tompa beletörődéssé érett. Úgy tűnt idegrendszere lassanként lekapcsolja a villanyt, ezért Carol keményen megrázta. Sam teste egy pillanatra összerezzent, majd ismét elernyedt, átadva magát az egyre ritkuló, apró rángásoknak.

A különös alak időről időre újra megjelent. Mindig akkor jött, amikor valami komoly probléma előtt álltunk. Eleinte azt hittem, hogy valamiképp megátkozott minket. Féltem tőle, és gyűlöltem őt, de többé senkinek sem beszélhettem róla.

Elszokott attól, hogy egy horkoló hízó ricsajozása ringassa álomba. Tökéletesen megvolt e disznó nélkül. Most mégis itt fekszik mellette, és hallgatja, ahogy fel-fel röffent, amikor pedig csendben van, akkor azok az átkozott lepkék csapkodnak a villanykörténél.

Lili válasz nélkül kikapcsolta a telefont, majd reszkető kézzel az aksit is kivette. Tudta, Andornak nem áll módjában, hogy bemérje a helyzetét, de azt is tudta, hogy a rendőrségen sok olyan munkatársa van, akik mindenféle szívességgel tartoznak neki. A számát is nyilván tőlük szerezte meg.
Rettegett. Túl akart esni az egészen, elmenni a városból, és kitörölni a múltat örökre.

Kimászott nagy kínnal, leült, hátát az összetört autónak támasztotta. Még véletlenül sem engedte meg magának a hangos zokogást, belenyúlt a zsebébe, rágyújtott egy cigarettára, és hitetlenül nézte a roncsot, tapogatta fájó testrészeit, de törést nem észlelt. A torka összeszorult, mintha vasabronccsal szorítanák, a kezei pedig úgy remegtek, mint a nyárfalevél.

Jancsiból máról holnapra János lett. Eddig sem volt barátságos, ám mostantól a szomszédoknak, ismerősöknek azért köszönt, úgy, mozdulatlan arcizmokkal. Hallgatag, magának való és rátarti lett.

Máig nem tudom felidézni, melyik volt az a pillanat. Az biztos, hogy amikor a már-már száraz haltest kibújt a papírból és fejjel előre megindult a víz felé – még nem! De épp így az is biztos, hogy amire teljes egészében, a farka utolsó millimétere is elmerült a víz alatt – már igen! Már ketten voltatok!

Mintha egy koporsóba zárva sikítanék, dörömbölnék, miközben pontosan tudom, hogy barátaim, rokonaim ott állnak közvetlen mellettem, hallom beszédüket, ám ők sehogy se hallanak engem, hiába püfölöm fájó ököllel a fafedelet.