A lány a farmerdzsekijét gombolta vissza, a retardált csak nézett, a ő kezében pedig egy villanással tűnt el egy apró tárgy. Elfogott a félelem és rögtön vele együtt a hányinger is. Berohantam a wc-be és bezártam magam.

Zárt osztály. Most értettem meg igazán ennek a szókapcsolatnak az értelmét. Tényleg zárt volt. Ha jött valaki, csöngetni kellett, beengedték, majd vissza kellett zárni az ajtót.

Meghökkenve forgattam, majd az asztalra tettem, hogy jobban szemügyre vehessem. Lisztből és sóból formázott, temperával megszínezett szobrocskát láttam magam előtt. Zöldesbarna, mohos faágon kiterjesztett szárnyakkal ült a figura, testét sárgásbarna tollpalást borította, a palást fölött pedig két hatalmas bagolyszem nézett a világra. De aki rátekintett, elsőként nem ezekre lett figyelmes. Palástja alól termetes, rézsárga pénisz türemkedett elő, és szinte mutatta az irányt az egyenestől kicsit balra, amerre a bagolyszemek is néztek.

Utána a gyönyörű kék köves nyaklánca tűnt el, melyet még én vettem neki a fűnyírás, cipőtisztítás díjaként kapott pénzből. Emlékszem, hogy mennyiszer abba akartam hagyni, de akkor megjelent szemeim előtt a mosolygós arca, nem tudtam feladni. Egy évig gyűjtögettem, dolgoztam, de végre meg tudtam venni neki.

Felkaptál és megpörgettél. Kalapom leesett fejemről és meg sem állt a földig, sálamat a szél kapta ki nyakamból és szállt egyre magasabbra és magasabbra, mégsem érdekelt most egyike.

Évekkel ezelőtt még rendszeresen felhívta az igazgatót, és reklamált: Miért festették át azt a vásznat, ami már tegnap is tökéletes volt, de legalábbis olyan, amilyen? Magyarázatként mindig azt a választ kapta, hogy a festő épp az ő tudósítása révén eszmélt rá képe gyengéire, ezért pingálta újra. De ha a jelentésíró késznek gondolja a képet, akkor leviszik a raktárba a befejezett művek közé, és ezzel a katalogizálás folyamata lezárul.

Teremtőm, mi lesz ennek a vége, ha ez a lány, akit egy régi romantikus regény lapjairól ollóztak ki, elszabadul, és önszántából csavarja magát a századelő gavallérjainak csontos ujja köré. A vén kecskék tessék-lássék zúgolódtak, de meghatott tekintettel mustrálták szálldosó fürtjeit. Engem gyanakodva méregettek.

„Melyik rettenthetetlen vitéz éri el előbb a gerincet?”, „Melyik bucskázik vissza az éjszaka hűvösébe?” tanakodott értőn az alant támolygó nézősereg. Bizony, az egekbe emeli egy lakodalom fényét, ha a kivilágított csarnokon, de még a gyárkéményen is zsakettes alpinisták lógnak!

Imre nyitott szemmel feküdt az ágyban, szája szegletéből rózsaszínű, habos nyál szivárgott, és alig pihegett. Bálint odalépett mellé, próbálta kitapintani a pulzusát a nyaki verőeren, de alig érezte a lüktetést. Riadtan nézett körül a szobában. Keresett valamiféle nyomot vagy egy apró jelet, mi történhetett, de semmi olyan tárgy vagy eszköz nem volt a közelben, amely arra utalhatott, hogy Imre valamiféle kárt tett volna magában.

Olyan társat keresett, akivel a nagykönyvben megírt módon szemük egymásra villan, dobban egyet a szívük, és már az első pillanatban meglátja benne a kiváló férjet és szerető apát.
Aztán, ahogy igyekezett lemondani erről az álomról, megtalálta.
Nem szemvillanásra, első pillantásra, de örök életre.
Hogy mikor tudta végül végleg szemberöhögni a magányt? Amikor a lánya megszületett.

A szomszédok tudták már, hogy Kata néninél néha elmennek otthonról. Volt, aki szánta, és be-benézett hozzá, hogy szüksége van-e valamire. Kenyeret, ételt hoztak neki, hiszen boltba menni se látták. Nem tudták, van-e valakije. Férje meghalt, mást meg sose látni nála.

Átdobtak minket a határon, mint valami csomagot…. Mit értettem én, hogy mi történik a világban! Újság nem volt arrafelé, a háború után. Jó nagy összevisszaság, az volt. Kapkodtunk, összeszedtük anyámmal a kis motyónkat, fel kellett szállni a vonatra, mert már indult is. Nagy hideg volt, a kötött vállkendőm alatt emlékszem, vacogtam rendesen.

Amint édesapja ebéd utáni pihenőre hajtotta fejét, Ferkó rögvest indult vissza az erdőbe. Azon a napon sem volt ez másként, amikor elvesztette egyetlen testvérét, a kedves Irénkét. Totaj reményvesztetten dühöngött. Bizakodott, hogy legalább fiát, örökösét nem érte tragédia. Az ebédidő közeledtével előkerült a fiú.

Az utca egyik oldalán található árokból, a másik oldalán található árokba futottam. Oda-vissza naphosszat. A kombájnokon, traktorokon kívül a busz, és nagyapám lovas kocsija zörgött csupán keresztül a falun. A forgalom éppen ideális volt kódorgó szökdécselésemhez, mert hát máshogyan aligha lehetett nevezni futkorászásomat.

Rettegnie kellett volna, mégsem tette. Érezte, hogy lassan itt a vég. Értelmetlen lett volna bepánikolnia az utolsó néhány, szenvedéssel teli percében.
Könnyes szemmel, lustán visszafordult a gyilkosához, de a farkas sehol sem volt. Helyette egy nagyonis emberi szempárral találta szembe magát: az édesanyjával.

Az egyik csizma közelít felém iszonyú sebességgel, ennyire el akar velem jönni? Aztán követi a többi, bizony nekik sincs itt maradásuk vigyem őket is. Rám borul az egész. Minden tele velük. Tökégő. Gyorsan felkapok kettőt, jó lesz, és fizetek. A pénztáros furcsán néz – Biztos, hogy… – kezdi, de félbeszakítom – Igen tuti biztos – sürgetem tovább, és már ott sem vagyunk a boltban. Úgy érzem gyengülök, hazafelé le kell ülnünk egy padra.

A sötétség ekkor taktikát változtatott. Mentális erejének minden részecskéjét felhasználva robbant bele a Szunnyadó elméjébe, de már ezzel is elkésett. Megállíthatatlan erő született a semmiből. Energia robbant, és ez nem az elérhető világ sztatikus szférájában volt mérhető. Az emberi lélekben robbant, és tette a dolgát, amire tervezték. Az élet lüktetett.

Az idei nyár különleges. Olyan, mint te vagy. A reggel harmatos, kissé páradús is, mint, mikor felébredsz, és az arcodon látom, hogy még az álmok mezsgyéin fekve araszolsz a valóság felé. Lassan mozdulsz, mint maga a hajnal álmos nyugalma.

A rázuhanó nap ébresztette fel, kiitta az utolsó kortyot az üvegből, átült a tolókocsiba, s legurult a rámpán. A libák már ott fontoskodtak az út szélén, távolabbról félénken nézett rá egy kutya.

A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék volt. Mit mondanának, ha nyolcvanötön túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is, ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata.