A bádogbéka elutazik – Mózes Attila emlékére
A kisvárosi állomás huzatos várótermét csend párnázza ki. Az ütött-kopott, piros műanyag székek mélabúsan hunyorognak egymásra. A nemezközi járat tucatnyi embert csábít ide, ilyenkor a váróterem megtelik élettel. Egy-egy újabb utas a maga hátizsáknyi élettörténetével a székeket valamelyest kizökkenti mindennapi rutinjukból, a monoton várakozásnak rövid ideig vége szakad.
Kísértetfilmekre emlékeztető januári kedd van, mintha nem valóság, hanem álom lenne, ahogy készülődik az este. A szürkület rásimul az épületek falára, kígyóként tekeredik a templomtoronyra, az iskolára, a tízemeletes tömbházakat is bekebelezi. Az ég sötét fövenyére királyi gőggel lép fel a hold, a fák csurdé ágai dérhálóinget öltenek, mindent pocakos, fanyar szagú füstköd borít be. Egyre csak nő, nő, terjeng, dudorodik mindenfele, az állomásra is rátelepszik.
A váróteremben vékony, kis mellű, szőke lány ül. Szeme szürkéskék, mint a nyári alkonyat, feneketlen, agyagos vizű Csurdé-tó tükröződik vissza benne, ahová kíváncsi kamasz szerelmespárok járnak fürdeni, és ahonnan megszégyenült, megtört szívű felnőttek térnek vissza. Mellette vézna, görbe hátú srác lesütött szemmel toporog. Ajkából vér szivárog, orra ütéstől kék és dagadt. Átkarolná a lányt, tétovázik, az meg láthatóan viszolyog a közeledő érintéstől. Kezét a combja alá rejti, ráül. Merev tekintettel bámul ki az aprócska ablakon.
A terembe hirtelen betoppan a nyári rét, enyhén savanykás szaga van, akár egy vörös hajú nőnek. Aztán Gábor érkezik, akit felszarvaztak, Ilona vonul mögötte, csípője olyan lányosan ring, mintha az idő a szépségén és a fiatalságán nem fogna ki sose. Legvégül Góth toppan be, szemében egy kisfiú ül, egy fekete-fehér fényképről maradt ott a retináján a kis lurkó, akit jól meg kellett nézzen magának, mert utoljára láthatta.
Góth ölében zöld bádogbéka, a doboz az állomási székre félredobva. Felhúzza a játékot, a pléhtest egyik piros székről a másikra ugrik, majd a koszos betonon landol. Mintha egy vers időmértékére gyártották volna, a zöld, ormótlan játék ritmusra tovább ugrabugrál a cementen.
Az ötös vágányra szerelvény érkezik. Az ötös vágányra szerelvény érkezik. A vágány mellett kérem vigyázni. A vágány mellett kérem vigyázni – kiabál a hangosbemondó.
Góth felveszi a bádogbékát. A gyorsvonat lépcsőjére teszi. A béka ütemesen ugrál fölfele, a kocsi ajtaja fele tart, aztán percekre eltűnik, látótávolságon kívülre esik.
Elképzeljük, amint a vonatülésen landol, kifulladva abbahagyja az ugrálást, elnyúl az első osztály bársonyos foteljén, kibámul az ablakon. Hatalmas, nyári rétet lát, illata egy vörös hajú asszonyéhoz hasonlít. Asszonyillatú rét, a fűszálak csiklandozzák a talpát, fülében bogarak, lódarazsak, legyek szimfóniája. Talán ilyen az örökkévalóság, az örökkévalóság, amely felé a bádogbéka vonata robog.
