Isten csak pára ajkad körül

Halványulás

(az elment Isteneknek) 

Sápadt, akasztott csillagok. 
Hányódó szavak halvány árnyait taposom.
Tócsába merítkezők. Mostohák. 
Holdkóros nap, fonnyadt sugarainál sámándob pereg. 
Csupa kóc-emlékek kergetik álmod. 
Felsóhajt benned valami, Isten csak pára ajkad körül...

Kövek

Csorog le a fény az ablaküveg egén.
Itt bent bézs és bársony a meleg. Homály. 
Csordultig telnek a cseppek. Az éji lámpa az asztal sarkán... 
Olvadó aranypászma száguld át a szobán.

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek.
A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre. 
Felborulnak a hegyek.
Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget.
Ropog, mint eltörött pipacs.

Lekókad fejem. Tarkó az út, mely az értelemig vezet. 
Hömpölyög rajta az eső, könyörgöm, 
Fúljon meg az ész. 
Lássák végre, s hallják. 
Lássák a vadvirágot. 
Zuhanjanak közepébe a nehéz kövek rólam.