Mindnyájan „nyelvkárosultak” vagyunk, szó szerinti „károsultjai“ egy számunkra az ideológiai nyelvre, arra a bizonyos „bükkfanyelvre” (limba de lemn, langue de bois) lecsupaszított közlésvilágnak. Károsultjai akképpen, hogy hiányoznak a károsultságunkhoz mérhető szavaink, ezért nem tudunk beszélni róla. Márpedig – és ebben Sütő nagy igazságot mond ki – „amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod“.

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor… Az élményt (…) – azt hiszem – ismerem. (Illyés) ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton… (Hubay Miklós, 1970)

Békássy Ferenc szerelmes levelei címmel jelent meg az Ünnepi Könyvhétre Weiner Sennyey Tibor kutatómunkája nyomán egy különleges kötet. A szerzővel és Balogi Virággal, a kötet fordítójával Szörényi László beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

2009 augusztusától erősebb tempó, naponta váltott lovak, rövid pihenők, ahogyan ezt a net-folyóirat követeli. Érdekességek, pletyka, hivatalos le- és felirat, ismert és elfeledett közhelyek, a tények közt felfedezhető látványos és láthatatlan összefüggések után kotorászva vég nélkül. Cédulák, jegyzetek, nyomatok, kiollózott újságcikkek, külön havi dossziék mindaddig, amíg az egész rá nem borul a dolgozóra, ha el nem ugrik.

​​​​​​​Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.