Mindnyájan „nyelvkárosultak” vagyunk, szó szerinti „károsultjai“ egy számunkra az ideológiai nyelvre, arra a bizonyos „bükkfanyelvre” (limba de lemn, langue de bois) lecsupaszított közlésvilágnak. Károsultjai akképpen, hogy hiányoznak a károsultságunkhoz mérhető szavaink, ezért nem tudunk beszélni róla. Márpedig – és ebben Sütő nagy igazságot mond ki – „amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod“.

Számos tudományos munka jelent és jelenik meg mindkét világháborúról, többségük angolul, a világ nyelvén, és mint a szerző hangsúlyozza, a győztesek földrajzi tartományainak nyelvén. Ha e művekben egyáltalán meg is említik a magyar fegyveres erőket, többnyire csak mellékesen teszik.

A csendet csak a nők tartották félelmetesnek (négyen), egyértelműen 'magány, egyedüllét' értelemben használva a szót, míg a férfiak kimondottan kívánatosnak ítélték a csendes egyedüllétet (heten), nyugodt otthoni szöszmötölést, fülsiketítő barkácsolást, tétlen másnapos önmegtalálást értve rajta. Egy óvodás kisfiúnak (a „mintában” három gyerek volt) a kérdésről Weöres Sándor Száncsengő (1931) című verse ötlött az eszébe – „csönd-zsákból hangot lop” –, s rögtön hozzáfűzte, mit kér a Mikulástól. Egyedül ő ragaszkodott ahhoz, hogy szavait jegyezzem fel.

Amitől (...) Kosztolányi az irodalmat és a művészetet féltette, az az aktuálpolitizálás volt, a különböző pártokat/érdekcsoportokat kiszolgáló propaganda-költészet. A maga részéről igyekezett irodalmi és újságírói (vezércikkek a Pesti Naplóban és az Új Nemzedékben, a Pardon rovat részbeni írása, illetve szerkesztése, revizionista cikkek közlése stb.) működését élesen elhatárolni egymástól. – Arany Zsuzsanna esszéje.

„A design valamennyi háztartásba eljuttatja Picassót, a számítástechnika Neumannt, a világháló pedig több a valóságnál, mert a lehetségeset, sőt a kívánatosat teszi hozzáférhetővé. De vajon többhöz férünk-e hozzá, és közelebb férkőzünk-e bármihez is, mint annakelőtte?” – Falusi Róbert esszésorozatának első része.

Íróval van dolgunk, festőművésszel, a szépséget magyarázó – elemző – látnokkal? Egy személyben lakozó, számtalan műformát a maga képére teremtő többirányú alkotóval.

"... még vizsgálni kell és érdemes, hogy együttműködése a román titkosszolgálattal mennyire veszélyeztette mások szabadságát és életét. 1976 novemberében bekövetkezett (és akkor megmagyarázhatatlannak tetsző), váratlan halála az egész magyar nyelvterületen nagy megdöbbenést okozott. Az öngyilkosság hátterében álló rendőrségi kapcsolat csak néhány esztendővel a bukaresti rendszerváltozás után derült ki, mindez viták kereszttüzébe állította költészetét. Munkásságának irodalmi értékét mindazonáltal senki sem vonta kétségbe, mértékadó vélemények szerint (ezeket magam is osztom) inkább a diktatúra áldozata, mint kollaboránsa volt."

"Testberendezésünk és lelki szükségleteink miatt a csend kevésbé sérti a fület, mint a zaj." "Sok embert valóban rettent a csend. Nyomasztónak érzik, minduntalan megtörik." – E. Bártfai László esszéjét olvashatják a csendről.

Giordano Bruno a memoria természetéről és funkciójáról vallott nézeteivel azoknak kortársa lett, akik ma úgy hajolnak az emberi agy fölé, mintha az lenne a világ valamennyi rejtélyének bölcsője.

„Lucifer nem ellenségünk, hanem edző- és küzdőpartnerünk. És mint jó edző, velünk örül, ha végre sikerül kicseleznünk.” – Juhász Kristóf esszéje Arany János Vörös Rébék című balladájáról.

Van egy utca az alsó-szászországi Hameln városában, amelyben évszázadok óta nem szabad hangoskodni, és ez a szigorú szabály még a vidám esküvői menetekre is érvényes. A városatyák betiltották itt a zenét, táncot, bárminemű zajongást. A csendes, szűk utca neve Bungelosenstraße 'dobszó nélküli utca'; a Bunge egykori 'dob' jelentését időközben a Trommel vette át. A legenda szerint 1284. június 26-án, János és Pál napján százharminc gyerek követte a sípját fújó patkányfogót ezen az utcán, bekanyarodtak az Osterstraßéra, és a keleti kapun át elhagyták a várost. Többé nem látta őket senki.” – E. Bártfai László tanulmányában azon helyek közül vesz „sorra néhányat, amelyeknek bizonyos értelemben csendes neve van.

a vers nem gyors-leves,
superglue sem ragaszthatja össze
a sorok közti hézagot.

„Az egzisztencialista filozófiai irányzat költészetbe csempészése a Böszörményi-líra egyik újdonságértéke. Nem véletlenül ismétlődő motívum mindkét, illetve mindhárom kötetben a semmi, a végesség felé irányuló lét, a létezés, a létező, az Isten, a szubjektum, a szabadság, mint filozófiai fogalmak.” – Esszé Az irgalom ellipsziséről.

Az író–olvasó találkozó (elegánsabb elnevezéssel szerzői felolvasóest) régi, kulturális rituáléból fejlődött ki. Az idők folyamán sokszínű formában jelent meg, de tartalmi része szívósan túlélt korokat, irodalmi divathullámokat. – Bátorligeti Mária esszéje

„Kodolányi Gyula többműfajú szerző, aki költőként, műfordítóként, esszéíróként és kritikusként egyaránt mindig maradandót alkot.” – Bollobás Enikő tanulmánya.

Hihet-e 1989 után az író a szárnyaiban, XIX. századi szóval: küldetéstudatában?
Jelen stúdium erre az alapkérdésre keres továbbgondolható válaszadási lehetőségeket.

"...jó ideje személy szerint egyáltalán nem érdekel, ki hol született, hol él, áttelepült vagy sem. Csak annyival erősebb bennem a reflex kézbe venni egy határon túli szerző könyvét, írását, ahogyan mondjuk, jobban észreveszem a női szerzőt, az ismeretlen fiatalt, de ha a szöveg van előttem, a szövegnek – szándékaim szerint – már nincs neme, származása stb. Amit a huszonegyedik századból eddig láttunk, amúgy is azt mutatja, hogy csak erőszakoltan lehetne a kortárs magyar irodalmat kisebbségi-anyaországi irodalmakként taglalni." – Pécsi Györgyi írása.

Néhány éve megszületett a rendszerváltás utáni időszakot bemutató, a mai magyarságról és a világról kíméletlen kritikát mondó, szakrális nagyeposzunk. Visszatalálhat-e az emberiség az aranykorhoz? – foglalható össze Babics Imre Gnózisa egyetlen kérdésben. Füleki Gábor szerteágazó, alapos esszéjének segítségével utat találhatunk a magyar irodalom egyik legizgalmasabb építményébe.

"2007 környékén lehetett, hogy napfelkelte előtt ébredtem abban az aradi kora hajnalban, és pontosan emlékszem, hogy különös álom gyötört, amikor először kezdett el foglalkoztatni az Osszián-kérdés. Azt álmodtam, hogy mindenből kettő volt. Belőlem is, másokból is, Aradból is." – Weiner Sennyey Tibor esszéje.

Noha a cséhteleki kastélynak nincsenek történeti hagyományai, számos legenda fűződik hozzá. Ezek egyike, hogy 1914-ben, kevéssel az első világháború kitörése előtt a kastély vendége volt a bajorországi van Path báró és bárónő. Az idős báró lovászmestere tizennyolcéves lányát vette feleségül. A fiatalasszony beleszeretett a kísérőjének kijelölt mutatós sváb legénybe. Együtt lovagolták be a hatalmas birtokot, ameddig egy napon egy tölgyfa tövében mindkettőjüket agyonlőve találták.