Június
George Sand
Ezek a regények olvashatatlanok. Kész. Vége. Ha nem ennyire férfifaló, nem a korabeli Paris Hilton, ha nem visz ágyba minden elérhető hírességet, nem annyira polgárpukkasztó, mint amennyire, ha nem tűzhető mindenféle lobogókra (Lobogónk, Petőfi), írásművészét rég belepi a por, regényei elenyésznek. De Sand életvitele olyan színesen bolond, kalandos és merész, sikerekkel, végzetes szerelmekkel, csalódásokkal agyondíszített, hogy a személyes varázs felszínen tartja a fakuló életművet. Sand csak egy van, volt, lesz. Vagy tán, hogy politikai példával éljünk: élt, él, élni fog.
Szép Ernő
"Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!"
Saint-Exupéry
Írónak soha nem könnyű. Háborúban, amikor változnak a koordináták, nehezebb. Az alkoholista írónak, aki egyedül kel, egyedül fekszik, önbizalma megrogyva, jövőképe nulla, lehetőségei nulla körül - baromi nehéz lehet reggel felkelni. Belátható. Belátjuk.
Csakhogy Móricz öregember. Hat év jut az utolsó nagy szerelemre. Ráadásul: "Elő fog állni egy fals helyzet: az öreg nevelőapa, aki féltékeny a lányára" – mondja. Nem csak a család, mindenki szívja a fogát. Ahogy Jókait, aki vénségére nyakába akasztja a fiatal színésznőt, Grósz Bellácskát, Móriczot se érti senki. Inkább mellénéznek, félrenéznek. Az Árvácska is bukta. A szakma ismeri a körülményeket. Ami nem mindegy.
Karinthy Frigyes
1912-ben soha nem látott és megismételhetetlen zárótűzzel robban be az irodalomba. Két novelláskötete, az Esik a hó, és a Ballada a néma férfiakról jelenik meg. Ugyanakkor az Együgyű lexikon, a Görbe tükör humoreszkgyűjteménye, és ami az ismertséget hozza, az íróparódiák gyűjteménye, az Így írtok ti. Karinthy századeleji írásait általában nem ismerjük az Így írtok ti kivételével, nekem szerencsém volt, Karinthy anyám nagy kedvence, mindent elérhető kötetét, válogatását megszerzi valamiképpen.
A forradalomban való érintőleges részvétele miatt 1957-től szilencium, azaz publikációs tilalom. De az olló az irodalomban is nyílik (hol meg zárul), a szocreál regényeknek bealkonyul (az avatott szocialista-realista írók, akik nem tudtak mást, csak szocreált és úgy maradtak, őszinte bánatára). A politikai-irodalmi drill után lassan előbújik a ma ismert fintorgó, ironizáló Örkény.
Nyakára járnak a rendezők. Császár nemigen dolgozik, hiányzik az alkotáshoz a harmónia. Nem értjük pontosan, hogyan és miképpen történik (a filmrendezők persze másik forintsávba tartoznak, saját hatáskörben osztottak előleget), de egyik-másik sürgető rendezői látogatás után (közismert, telefon alig) Császár a korábbiaknál is gyakrabban pattan fel a masszív kocsmaasztalokra igehirdető próféciáival. Az egyébiránt türelmetlen kocsmajáró palócok szent áhítattal hallgatják.
Azután könyvek. Négy kötete jelent meg, és egy színpadi meseköltemény. Azután hivatal, azután eltűnt a hivatali süllyesztőben. Jó író. Hogy hivatalnoknak milyen, nem tudhatni, de a cigányok mai helyzetét látva, nem zavarhatott sok vizet. Senki nem gondolja, hogy összeegyeztethető egyszerre politikusnak lenni, politikusi pénzekből jól élni, és mellette hajnalban kelni, indítani az agyat, rojtosra üli a segget a számítógép mellett.
Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.
A város, az olasz tiszteletére Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozót ír ki, "amely mind a magyar, mind az olasz kulturális élet kiemelkedő eseménye". Ezen csodálkoznék, ha így volna, de az enyhe túlzás a píár része.
Miska bácsi
2001-ben, a nagy tarvágás idején küldik nyugdíjba az ötven éven át szerkesztett műsor éléről. Pedig aligha tételezhetjük fel, hogy elfáradt.
Hisz Sztálinban, a kommunizmusban. Aligha tehet mást. Tizenhét éves, amikor önként jelentkezik a frontra, belép a Vörös Hadseregbe. Tizennyolc, amikor súlyosan megsebesül, és felismeri, a háború nem a hősök örömünnepe. A háborúban nincs más, mint vér, szar, gyilkolás, éhség, szenvedés, és halál a köbön.
Híres írónő szeretett volna lenni. Naplóját nyersanyagnak szánja későbbi könyvéhez. Híres írónő válik belőle. De nem tud róla. Nem sokkal tizenhatodik születésnapja előtt elviszi a tífusz a bergen-belseni haláltáborban.
Valóban nem került helyére. Csakhogy mindhárom regény mindhárom hősnője a férfivilág áldozata. Nem titkolja. Amit a kánonteremtő erők nehezen nyelnek le halott írónőtől is, élőtől könnyebben ment, és úgy maradt. Szinte egyedüliként a Nyugat-körből, a kortársak közül.
Szegény Tanaban, a hülye forradalmár, aki soha nem érti meg az idők szavát, akit a forradalom hivatásosai szívatnak, aki – hittől vakon, forradalmi lelkesedéstől bódultan – alig jön rá, hogy eszköz, csak eszköz, sokszor még az sem, áldozat.
Dickens ugyanis – hőseivel, figuráival ellentétben – részletesen ismerte a nő anatómiai egységeit és alegységeit, pontosan tudta, merre hány méter. Nem véletlenül kaszálta végig a családot (sógornőjét pl.), a kedvére való színésznőket, rúgta ki feleségét tíz aprólékosan legyártott gyerek után. Dickens a fekete lovas fehér paripán.
Gyenge nő, erős nő – George Sand
Ha nem ennyire férfifaló, nem a korabeli Paris Hilton, ha nem visz ágyba minden elérhető hírességet, nem annyira polgárpukkasztó, mint amennyire, ha nem tűzhető mindenféle lobogókra (Lobogónk, Petőfi), írásművészét rég belepi a por, regényei elenyésznek.
Vigyáz rá, amikor már senki nem tudna vigyázni a szenvedély- és halálos beteg zsenire. Sok – vélhetően – nem maradt Csinszkának a test örömeiből, azért annyira frusztrált. Bár, ki tudja.
Franco Spanyolországában kommunista írónak lenni nem életbiztosítás, viszont kifizetődő, lévén a világ kétosztatú. Igaz, nem is lakik Spanyolországban.
A portréról messze világít, mennyire érthettek ezek a dejtári Alvég, vagy a Béke utca nyelvén. A felvilágosítómunka eredményét azóta élvezzük, mint ahogy Lunacsarszkij elvtárs hagyatékát is.
Meghalni a szeretett nő becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég! (Lermontovot legalább egy tiszttársa lőtte agyon évekkel később.)" – írja Baka István. Valóban méltatlan.
Ki olvassa ezeket? Ki vásárolja? A fordítás alól, a kőkorszaki nyelv alól kiszaladt az idő. Ha Mann még tananyag, gyerekkínzásnak minősül. Talán egy új magyar fordítás életet lehelne belé. Ha van bennük élet.
Kőkorszaki fordítások: Thomas Mann
Ami azért nem keveset jelent. Mit nem adnék érte, hogy egy kalózkiadó kalózban ki- és eladná régebbi regényeimet. Én meg jól beperelném.
Lorca reménytelen Dalí-szerelme legendás (amelyről később Dalí azt nyilatkozza, "...erotikus, egyben tragikus szerelem, s azért tragikus, mert nem talált részemről viszonzásra").
A szerelem is elköszönt, messze túl a zeniten, se az esték, se a reggelek nem nyújtják a régi izgalmakat (hát még az éjszakák), csak ez is fáj, az is fáj, amaz is sajog.
A fickó életútjától elszédülünk. Tempó és rohanás. Rá nem vonatkozik a mondás, hogy a langyosat Isten is kiköpi. Papnak szánják, nem lesz az. Apja meghal, Casanova nyolc éves ekkor, színésznő anyja feltámad, kiemeli az apai szelíd szürkéből a családot.
Ha nem ugrana be azonnal, hogy ki ő, mi ő, mondom: műfordító. Akadnak irodalmárok, akik fordítók, akikről azt se tudjuk, léteznek, és más fordítók, akik nevét az első általuk szignált regénynél, kötetnél megjegyezzük.
Amint elemi igény mutatkozik egy kis kafkai szorongásra, kizárólag Švejkkel párhuzamosan olvassuk. Hašek buggyant derűje kiegyenlíti Kafka gyötrelmeit, amikor a Monarchia utolsó évtizedeinek magába omló valóságát érzékeljük.
A szexről, a vágyról, illetőleg arról, mi történik a férfi agyával, amikor az levándorol hasa alá. Zsongító, mégis feszes kistörténetek, amelyek bizonyítékul szolgálnak, a világ változik, az ember maradt, ami a fáról lemászva volt: az állat- és az ösztönvilág rabja.
Egyik este hazamegy, kényelmesen elhelyezkedik - ahogy szokja volt – a karosszékében. Mire kinyújtja a lábát, halott. És azoknak, akik nálam alaposabban ismerik az életművet, jobban olvassák, nemzedéke legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója. Úgy legyen.
Ismert egy kíméletlen, az irodalmi belvilágot körbeszántó, meglehetősen otromba sutka, a következő: "Mi a különbség Shakespeare Hamlet-je és Karinthy Ferenc Budapesti tavasza között? Az előbbiben benne van az atyja szelleme."
Mit ír? Ez az. Mit ír? Mennyire ingerszegény egy a maga sötétségébe csukott világ, ahová a hang se szűrődik be? És ha annyira, amennyire elképzelhető, hogyan differenciál? Honnan tudja meg, mi fontos, mi lényegtelen? De ez talán még megy is. De honnan az erő? Az íráshoz erő kell, adrenalin, cél, ami nem mosódik el a messzi ködökben sohasem. Mivel látja mindezt?
