KASSÁK LAJOS 

1956. október. Bevallom őszintén, szeretnék kívül maradni ezen a dicsőséges felforduláson. Nem azért, hogy félek tőle, vagy nem azonosítom magam vele, de azért, hogy ne csak a szívemmel és idegeimmel érezzem át mindazt, ami ezekben a napokban (talán majd hetekben, hónapokban) történik, hanem hogy tiszta fülekkel, tiszta szemekkel is figyelhessem, felfoghassam az egész dolog jelentőségét. Hiszen mindannak, ami történik, nemcsak horizontális értelemben vett gazdasági, hanem mély lélektani okai és következményei vannak és lesznek a jövőben.

A becsületes európai alkatú emberek közül ki nem érezte, hogy gyűlnek bennünk a vihar erői, s egy napon kitörnek majd óhatatlanul és ellenállhatatlanul! Ahhoz mérten, hogy belénk fojtották tevékenységi energiáinkat, elnémítottak, és sunyi kétlakiságra kényszerítettek, milyen könnyű volt elviselni azokat a materiális terheket, amik szegénységünket okozták! A dolgozó ember itt még sohsem élt jó módban, de a jobbágyság felszabadulása óta nemzeti létünkben sohsem aláztak meg, személyi életünkben sohsem bénítottak meg annyira, mint az utóbbi 8-10 esztendőben.

Közömbösítették, elfárasztották ezt a népet, vélték az érzékeny, gondolkodó megfigyelők is. Sejteni sem lehetett, hogy mi hevül és feszül a közömbösnek látszó ábrázatok és hümmögő szóváltások mögött. Halálszaga volt az életnek, s íme, egy napon csordultig telt a pohár, s olyan energiák szabadultak fel, amelyek az egész emberi világot megrázkódtatták. Tízmillió lélek hivatásos gyújtogatók nélkül lángra lobbant. Elindult az ország népe, nem is tudva, hogy merre, de mélységesen átérezve, hogy abban az állapotban nem maradhat meg tovább, amit egy évtizeden át rákényszerítettek.

Éppen ez a spontaneitás, ez a csodálatos összehangolódás adja meg ennek a megmozdulásnak nagyszerű lélektani és erkölcsi jelentőségét. Egyelőre se hordószónoka, se jellegzetes politikai irányítói nincsenek. Mindenki, mindenki mintha a maga egyéni belátása szerint cselekedne, és nincs széthúzás. 

1956. október 23. után  

 

SZABÓ LŐRINC 

Drága Piroska, drága Tónim,

megragadom az első alkalmat, hogy értesítselek benneteket hogylétünkről. Jól vagyunk! Háztartási lányunknak, Bernadettnek járt ma itt teherautóval Sarudról, ahol lakik, egy földije, az viszi a soraimat s tán átadja a jövő héten. Mondom, megvagyunk, sem testben, sem lakásban nem ért kár bennünket; még a közvetlen pasaréti környéket sem. Pest egyes részei azonban, főleg a VIII. és IX. kerület, csúnyább, mint a 44-es ostrom után volt! A lakásban a lányon kívül most csak Lócival vagyok, a két Klára ugyanis Miskolcon rekedt, még október 23-tól, amikor nekem ott irodalmi estém volt; utána, két nappal később, Illyés Gyula meg én egy vállalati autóban kivételesen helyet kaptunk, s úgy volt, hogy a nők pár nap múlva szintén jönnek. A pár nap mindmáig tart. Rádión üzengettem nekik, róluk magukról már három hete nincs hír. De bajuk nem lehet; nyilván a Pedagógus Otthon című központi helyen laknak vagy Zoltán bátyáméknál (Malinovszkij út 70). Ezt azért említem, mert hátha bent járnál… Remélem, most majd már csak kapnak valami járművet s megjönnek. Író és művészbarátaink közül sem ért halálos baj senkit, Bernáth Aurél műterme ágyúgolyót kapott a parlamenti csata délelőttjén (X. 25), Püski Sándor kiadó lakása teljesen tönkrement a Ráday utcában, Szörényi Éváéké a Nemzetivel szemben szintén…

No de sietnem kell, a baj úgyis leírhatatlan, áttekinthetetlen… Ennivalónk most már nagyjában van… Minden jót tinektek! Szeretettel ölel és üdvözöl mindnyájatokat

(Szabó Lőrinc író)  

Budapest, 1956. november 16. 

 

A gépkocsiból hárman szálltak ki: Kovács Wladimir szőke kefefrizurás, zakóban, nyakkendősen, ötvenen valamivel felül, Kovács Vili szőke, sima hajú, vászonnadrágban és tornaingben, valamivel ötvenen felül és a Kovács Wladimir felesége. A kocsi, ami farán EU jelzést viselt, ott maradt mögöttük a parkolóhelyen.

Elhaladtak egy sövény mellett, ami mögül sörösüvegek koccanása hallatszott, majd betértek a fák közé, ahol az avaros térség sétánnyá keskenyedett egy nyíl alakú zöld tábla alatt, amire ez volt kiírva: „Az állatkert felé”. Kovács Vili Kovács Wladimir mellett haladt, és halkan azt mondta: „Elég lett volna, ha csak ketten jövünk.” „Nyugodt lehetsz”, mondta Kovács Wladimir jó hangosan, „egy vak hangot sem ért, s nem teszi magát. Ugye?” Kovács Wladimir felesége elmosolyodott, amivel azt kellett hogy jelezze, hogy tényleg nem ért semmit. „Mert egyáltalán nem valami hangulatos dolog”, mondta Kovács Vili.

„Kellemes kis erdő”, mondta Kovács Wladimir, mint aki fölfedez valamit. „Kellemes kis erdő, liget, pagony, de esküszöm, nem emlékszem rá. Te emlékszel arra, hogy itt fák voltak, mert én nem. Az utcára sem emlékszem, a restire sem. Semmire.” „Én emlékszem. Nagyon jól emlékszem”, mondta Kovács Vili. „Egészen bájos, csinos, kellemes, nyugodt kis hely, egészen sikerült kis dolog.” A kapu elé értek. „Majd én fizetek.”

„Tessék”, mondta Kovács Vili, és előreengedte a sógornőjét. „Miért vagy ideges?”, kérdezte Kovács Wladimir. „Na menjünk”, mondta Kovács Vili. „Miért vagy te ideges egy ilyen nyugodt helyen?” „Azért”, mondta Kovács Vili, „mert amikor idejövök, egyből elfog az idegesség.” „Igazán?” „Valami beleköltözik az izmaimba, az idegesség, és nagyon jól tudom, hogy mitől van.” „Merre megyünk?”

„Arra”, mondta Kovács Vili, és elhaladtak a tengerimalacok, a fülesbaglyok, a mosómedvék és a réti sasok ketrecei előtt. A dingó kutyák előtt Kovács Wladimir megállt. „Egy ilyet elfogadnék”, mondta „de azt hiszem, ezekkel foglalkozni kell, másként teljesen elvadulnak. És meg kellene szokni azt a vad szagukat is, nekem pedig nem nagyon van időm. Érzed ezt a szagot?” „Na gyere, most már mindjárt ott vagyunk.” „Egészen kellemes kis hely”, mondta Kovács Wladimir.

„Azt majd meglátod.” „Érzelmes kis kölyök voltál te mindig. Kicsi, érzelmes takonypóc, dilisen érzelmes.” „Dilisen, igen?” Kovács Vili egy lépéssel járt bátyja előtt, aki mögött felesége két lépésnyire lemaradt.

„Na, nézz csak oda”, mondta Kovács Vili, és előremutatott, ahol három sétány találkozásánál kialakult az állatkert főhelye. Magas, hegyesen végződő vasrudakból szerkesztett kerítés mögött, keleti stílusban épített, csempézett falú épület állott, egy-ötven magas, egy-ötven széles bejáratokkal. Kívül a felirat: Leo leo. Oroszlán. „Na látod!”, mondta Kovács Vili. Kovács Wladimir az oroszlánt figyelte, amely kissé félretartott, meg-megránduló fejjel, hátsó lábát fájósan húzva sétált körbe a kerítés mentén. A fűben ülő férfit akkor pillantotta meg, amikor az oroszlán egyvonalba került vele. Hófehér, vállig érő haja volt, egyszerűen a fűben ült a kerítés mellett és a sétáló oroszlánt nézte. „Szabad a fűben ülni?”, ennyi szaladt ki a Kovács Wladimir száján.

Aztán Kovács Vili felé fordult: „Elég gethes állat. Elég trampli. Ezt nézi? Ezzel tölti az idejét naphosszat?” „Na látod?”, mondta Kovács Vili, „csak ül és nézi és nem csinál semmit. Na látod?” Kovács Wladimir a kerítés széléig ment, ott állt egy darabig, majd visszatért. „Mibe kerül nálatok egy ilyen állat? Gondolom, elkérnek érte vagy negyven ezrest, még ha ilyen idegbajos is.” „Nem eladó, mondta Kovács Vili, és fenyegető, fagyott mosollyal belenézett Kovács Wladimir arcába.

„Ha megfordul, odamegyek”, mondta gyorsan Kovács Wladimir, „mit mondjak neki?” „Nem fordul meg.” „Miért nem fordul meg?” „Mert nem szokott.”

„Akkor odamegyek. És mit mondok? Mit mondok?”

„Kovács úr. Azt mondod.”

„És ő mit fog mondani erre?”

„Nem fog mondani semmit.”

Kovács Vili most hirtelen megfordult, szemöldöke gyerekesen elérzékenyülten megrándult, kezével simította ki kétségbeesésbe boruló arcát. „Gyere”, mondta, és belekarolt a sógornőjébe, elcipelte egy padig, és leültek. „Gyere, beszélgessünk.” Kovács Wladimir felesége elmosolyodott. Kovács Vili is elmosolyodott szárazon és fenyegetően, és azt mondta: „Utállak.” Az asszony újra elmosolyodott, bólintott. „Utállak. Mindkettőtöket utállak.” Aztán kimerülten elhallgatott.

„Egészen furcsa, milyen csend van itt, micsoda nyugalom honol”, mondta Kovács Wladimir, miközben melléjük telepedett. „Ilyet már rég nem éreztem. Hol kap manapság az ember ilyen csendet és ilyen jó levegőt. Mit kutyagol az ember, hogy találkozzék a természettel. És ez az oroszlán. Végül is egy oroszlán az oroszlán, nem akármi. Nem bizony, és ki tudja? Ki tudja, ha időm és lehetőségem lenne, talán elüldögélnék én is itt békésen. De nekem semmire nincs időm.”

Kovács Vili felállt. „Nekem kezd beleköltözni az a dolog a lábizmaimba, ilyenkor mennem kell.” „Nincs lelkem megzavarni”, mondta Kovács Wladimir. „Esküszöm, nincs.” „Ennyi volt” mondta halkan Kovács Vili, amikor a többiek is felálltak, félarcával rámosolygott a sógornőjére, majd hirtelen átnyúlt előtte és lerántotta Kovács Wladimir karját a géppel. „Az oroszlánt fényképezem”, mondta Kovács Wladimir „a srácoknak, mert ennél gethesebb, tramplibb oroszlánt biztos nem láttak.”

„Kezdek kihűlni”, mondta magában Kovács Vili, amikor visszafelé menet utolérték. „A dingó kutyákat még egyszer látni szeretném”, mondta Kovács Wladimir, „jártál már Ausztráliában? Itt azt írja, odavalósiak ezek a kutyák, ott mindenféle furcsaság megterem, emlős madarak, mindenféle kenguruk, egyebek.” „Nem jártam Ausztráliában”, mondta Kovács Vili, „bizony isten. Jó lett volna?”

„És amikor lehull a hó, hová lesz az oroszlán?”, kérdezte Kovács Wladimir, amikor már a kerthelyiség sövénye mögött itták a sörüket. „Mi lesz, ha lehull a hó?”

„Utállak”, mondta Kovács Vili. „A feleségedet is utálom. Ebben a borzasztó szerencsétlenségben csak utálni tudlak.”

„A feleségemet én is utálom”, mondta Kovács Wladimir, amikor felálltak az asztaltól, mosolygósan és kérdőn hátba veregetve az asszonyt.

„Es war ganz nett”, felelte Kovács Wladimir felesége, ami körülbelül annyit jelent, hogy a délutánt sikerült kedvesen eltölteni. 

Utunk, 1970. október 23.  

 

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor…

Az élményt, amelyet e török kori emlék színeibe öltöztet itt Illyés, a személyes élményét – azt hiszem – ismerem. Még a negyvenes években mondta el, hogy ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton…

Jung az elnémulásban idegen uniformis láttán az atavisztikus kollektív emlék bizonyítékát látná. 

1970. október 23.

 

 

 

NAGY LÁSZLÓ 

Napos idő. Rosszul aludtam. M.-tal kávézás. Magam is főztem kávét, sokat, de nem erőset, ugyanis asztalhoz ültem, kinyitottam az irkát. Ücsörögtem, ténferegtem, ettem is néha. A vers elmaradt. – Bundinak kezese leszek az OTP-hitelhez. M. elment ebédelni, magam rántottát csináltam finomra vágott zöldpaprikával. Zelket hívtam volna telefonon, de süket a szerkezet. Aludtam, közben fáztam. Igazán még nem gyógyultam meg. Pisti nem jelentkezik. M. egy kis mindenes-dobozt (bőr) ajándékozott, benne cérna, tű, zsinór, ragasztó, kis kefe –, utazásra jó az ilyen. – Elkezdtem a verset, öregség a téma. „Rettegj a hanyatlástól.”* M. megérkezett Julcsitól, nagy csergét hozott örvendezve, ágyra terítette, szép piros –, de gyanúm igazolódott: a festék fog. Sajnálkozva vitte vissza. Erdélyi színésznő hozta. J. átvette tőle. – Pisti régi (első) felesége hívott, megszakadt a vonala Pistivel, most azt gondolja az Öcsi, hogy ő letette. Jutka beteg (idegei), biztos Pistitől. Nagy baj. Sz. Európa: Illyés: Egy mondat a zsarnokságról. 56-ból. 11 óra.

*Didergő ezüstfiú c. verse ez, de ez a sor a végleges változatban nem szerepel. 

1976. október 23., szombat 

 

 

ILLYÉS GYULA 

1976. október 23.  

 

 

NEMES NAGY ÁGNES 

Ma 2-kor Edwin visz orvoshoz. Nem, nem az influenzával. Mind a mai napig nem voltam képes altatót szerezni. Muszáj orvoshoz menni, hogy felírja. Rémes. De Balázsnak is kell. Küzdelmek, fölösleges viszontagságok. Az orvos kabinetfigura. „Critique is eunuch.” 3.30-kor Leyla szemináriuma. 3/4 8-kor a kelet-európaiak költői estje. Hajat kell mosnom, a fene egye. Mert a fodrász nem fogad, csak holnap. Két egymás utáni napon kell tehát hajat mosnom és mosatnom, festetnem, vágatnom. Ezt a hülyeséget. De nem megy másképp. Hajam csomókban lóg a hőség és az influenza után és nem vagyok tinédzser, hogy ily módon divatozzam. Öreg, európai költőnő legyen rendes. Csak semmi ráengedés az amerikai stílusra, az egyszerűségen túl. Hogy állna az nekem?

Délután Leyla felolvasása. Külön megkértem, hogy ordítson. Megígérte. Egy szót sem lehetett hallani belőle. Nagyon rokonszenves nő ez, olyan európai nő, török létére. De előadni nem tud. Csak motyog, motyog. Még szerencse, hogy párhuzamosan olvashattam a novellát, amit elmormogott. The ferry – ez a címe; afféle lírai novella egy kis hajóról a Boszporusz környékén, amely önállósítja magát és a falusiak legendáriumát növelve hol fel-, hol eltűnik. A milyensége világos, szimbolista mese. Hogy jó-e? Ki tudja? Éppúgy lehet jó, Krúdys valami, mint rossz nyavalygás. Csak éppen a minőségét nem tudjuk megállapítani. De legalább megértettem (nagyjából). Ünnepeljük egy kicsit Leylát, aztán haza. Átöltözni, menni a költői estre. Egész jól sikerül. Nem vagyunk hosszúak. Mindegyikünket bevezet Daniel Weissbort, aztán egy rövid anyanyelvi vers következik, utána felolvasóink angolul produkálják a verseinket, zárásként újra egy rövidke anyanyelvi produkció részünkről. Mind a négyen betartjuk a kijelölt időt – tizenöt percet, de inkább kevesebbet – Julia, Nino, én, Artur. Elég sok a közönség. Gigi (az én párom) jól olvas, örülök neki. Furcsa Iowában magyarul elmondanom, hogy: „Tanulni kell. A téli fákat.” Majd jön a meglepetés: a közönség közt magyarok ülnek. Az izraeli nő, aki tud magyarul, s akivel Daniel egyetemi óráján találkoztam; anyja ma is Érsekújváron él. Továbbá két magyar egyetemi tanár, egy jogász, egy spanyolos. Elmegyünk velük egy sörözőbe. Magyar csevely Iowa Cityben. Ők mindketten 45 utáni emigránsok, katonaként kerültek Nyugatra és nem mentek vissza. Politikát nem érintünk, illetve csak amerikai belpolitikát. Tapintat. Kellemesen elbeszélgetünk a háborúról, mintha veteránok jöttek volna össze. Én akkor a fronton… aztán hadifogság… aknavető… magasfeszültségű drótakadályszakasz… de már akkor bekerítettek… és így tovább. Ez alaptéma a mi nemzedékünkben. Magyaráztatjuk magunknak az egyetemi rendszert, a politikai helyzetet, a közbiztonságot, a bűnözést. Érdekes: Edward Kennedyt kedvelik. A collidge-ot nem kalidzsnak, hanem kálidzsnak ejtik. Szidják az amerikai középiskolát (mintha magunkat hallanám), hogy nem ad elég alapműveltséget. Végül a jogász felesége hazavisz minket autón. Szintén magyar. Amerikai + édes dunántúli kiejtéssel beszél. Szóval: mindenütt magyarok. Kányádi Sándor jut eszembe: „porlódik, mindenütt porlódik – Istensegítstől San Franciscóig…” (Az Istensegíts nem biztos. Az az én betoldásom. Hogy is írhatná ezt szegény Kányádi?) – Isten tudja: jólesett ez az este. Nem is csak a magyarok miatt. Azzal, hogy elmondtam két kis versemet, azzal valahogy azonosultam magammal.

(Később Gigi mutat egy verset, hogy „az én hatásomra” írta. Csakugyan. A Fák parafrázisa.) 

1979. október 23. 

 

 

A mai nap kis abszurdjának szerzője valószínűleg Elena elvtársnő, akinek felfogása szerint a gyerek – az óvodás is – éppoly okos, fölkészült és öntudatos, akár az apja, ezért úgy kell beszélni hozzá, amiként a férje szokott: „Kedves pionírok, valamint a haza sólymai! Azt várom tőletek, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom hű építői legyetek, fejlesszétek a jelenlegi világszintnél is magasabb szintre a román technológiát, biztosítsátok a haza függetlenségét, szuverenitását, ne tűrjétek a belügyeinkbe való beavatkozást, és ezenkívül kövessetek el mindent, hogy minél hamarabb belépjünk a kommunizmus korszakába, felérkezzünk a kultúra és a cilivizáció (sic!)legmagasabb csúcsaira.”

Ezt mondta el De Gaulle-nak is, Nixonnak is, királynőknek, császároknak és afrikai törzsfőnököknek. Kitetszik ebből, hogy milyen nagyra becsüli a gyerekek kommunista-hazafias, illetve hazafias-kommunista öntudatát. Amit különben a nemzetnevelés anyja, Elena elvtársnő táplál és fejleszt az általa megreformált, gyökeresen újjászervezett tanügyi hálózat útján. A hazafias-kommunista nevelésnek egyik ragyogó eredménye, hogy ma már nem a szülő, az útlevélhivatal dönti el: melyik gyerek utazhat külföldre apjával, anyjával, hanem: a gyermeki közösség. Az osztály, az úttörő osztag, óvodában a kiscsoport, nagycsoport stb. Főtitkárné szintű meggondolás: a gyermek ismeri legjobban a másik gyermek jó és rossz vonásait, netán bűneit, az efféle kollektív kiértékelés pedig, mely azzal is végződhet, hogy gézengúznak nem szavazzák meg az útlevélkérelmét, az ilyesmi serkentőleg hat a tanulásra. Az utazás jóváhagyása tehát a banán szerepét tölti be a majom idomításában. Az is fontos továbbá, hogy a gyermek elől a szülő elzárja a veszélyes orvosságot, valamint az államtitkot. Mert amiként egy román katonatiszt nem utazhat külföldre, ha katonai titkokról van tudomása, azonképpen a gyereket is vissza kell tartani, ha nem igazolhatja hivatalos írással, miszerint: „nem volt és nincs »betekintése« az államtitkokba”.

Ilyen igazolást kér most az útlevélosztály Öcsi fiam két kislányáról, Boriról, Pankáról. Egyik öt, a másik hatéves.

Ilyen ügyben lót-fut a fiam immár harmadik napja. Nagy nehezen megszerzi a pecsétes papírt, viszi az útlevélhivatalba, ahol néha fél napot is rostokol az ember a kérelmezők hosszú sorában. De nem jó az igazolás! Az iskola pecsétje alatt az aláírás olvashatatlan.

És kezdődik elölről minden.

Régebben Jean-Paul Sartre azt írta, hogy valószínűleg Kelet-Európában születik meg az új dráma, az abszurdba oltott tragédia.

Igaza volt. Mindennapi életünkben a drámák csak arra várnak, hogy valaki megírja, mit írja! – egyszerűen eljátssza őket! Színész és rendező fusson körbe a sorsunkat igazgató hivatalokban, aztán föl a színpadra, adja elő azon melegében, amit látott és hallott. Comedia dell’ arte.

Ma összehívjuk Írói Egyesületünk vezetőségét. Megtárgyaltatik a figyelemre méltó jelenség, amely fölháborítja a céh magyar tagjait. A román írók, költők száma: 7 (hét), a magyaroké: 40 (negyven), azIrodalmi Napokat hirdető plakátokon pedig előbbiek közül hatan szerepelnek, utóbbiakból pedig egyetlenegynek a nevét hirdetik a megyeszerte kitűzött programokban. A párt, a városi és megyei tanács, a „kultúrbizottság” illetékes aktivistái ezt az írói arányt (6–1) a holnapi Marosvásárhely eszményi román–magyar arányaként próbálják mohó vágyaik szerint előbbre hozni. A vágyképet azután fölkapja, s az ország színe előtt meglobogtatja a televízió. Ennek jóvoltából a történelmi hazugságok román áldozatai máris úgy tudják, hogy Csíkszeredában a román őslakosság mellettszékelyek is akadnak csekély létszámban. A Történelmi Magazinból pedig arról értesülnek, hogyKőrösi Csoma Sándor, a nagy erdélyi magyar tudós román volt, kinek neve: Alexandru Cioma. (Egy példa a sok közül.) No és? – nevetett ezen a minap is valaki. Az ilyen nevetés viszont a torkunkra akadhat. Mert aki ma egy világhírű tudósunk nevét lopja el, az holnap a zsebedben kotorászhat, házadból túrhat ki, a jövődet is eltulajdonítva.

Valahol említést tettem arról, hogy az országból végleg távozók a könyveiket sem vihetik magukkal. Kiderül, hogy ami eddig magántulajdon volt, az immár köztulajdon. Nemzeti érték. Erre nézve íme, itt az újabb példa: Szabó I. barátunk 1500 könyvéből, 500-nak a kivitelére adott engedélyt a vámhivatal. (Nota bene! Nagylelkűen.) A többit át kellett adnia ingyen (!) az állami könyvtárnak. Kivándorló barátunk azt kérdezte: „És ha rokonomnak adom át? Ha bárkinek elajándékozom?” „Abból önnek igen komoly kellemetlensége támadna” – hangzott a hivatali válasz. És mi lesz az ilyenformán begyűjtött magyar könyvek sorsa? Emlékezzetek, feleim, az alexandriai híres Museumra. Omar kalifa annak papírtekercseivel fűttette a város közfürdőit. A Jókai-jubileum száz kötetével városunk összes vezetőit ki lehetne meleg vízzel mosni a koszból.

K. Gy. barátommal találkozom a Bolyai Líceum sarkán. Magából kikelten, az indulattól szinte fuldokolva mondja:

– Sok disznóságot megértem már ebben az országban, de úgy látom, hátra van még a fekete leves.

– Mi történt?

– A fiaim ide járnak a híres Bolyaiba, ahol, képzeld, mit hall az ember! Azt mondja egy tanár a diákjának a folyosó végén, most léptem ki onnan, így tehát nem terjesztek rémhírt, saját fülemmel hallottam, amikor az a tanár a gyereknek azt mondta: aztán meg ne halljam, hogy akár szünetben is egymás közt magyarul beszéltek! Tudod te, hogy mindenféle nációból kikerült hadifoglyaiknak a német fasiszták se mondtak ilyet? Tudod? Tudod?

Ezt már majdnem kiáltva mondja, majd kéznyújtáskor hozzáteszi: Úgy elmegyek innen, mint a rossz macska, érted? Fasisztákra nem hagyom a két fiamat!

Nézek utána dermedten.

Az álomkommandó című drámámhoz rövid utószót írok. Auschwitzról, a Holocaustról általában a régiek után rengeteg új könyvet olvastam el, s így újólag is tapasztalhattam, hogy a téma minálunk, tehát Romániában már Gheorghiu-Dej diktátorsága idején anatéma alá esett. A tiltás elsősorban az itteni zsidóirtás történetére érvényes napjainkig. A mulasztást, amit mások elkövettek, magam nem tudom pótolni. Ez történészek feladata – ha akad majd hozzá történész. Ha valakinek sikerül megtörnie a hazugság hatalmát, a cinikus történelemhamisítás tobzódását, minek következményeként az a látszat keletkezett, hogy Antonescu Romániája a zsidóság mentsvára volt. Holott Matatias Carp, a Romániai Zsidó Közösségek Föderációjának hajdani főtitkára Cartea neagră – Fekete könyv című dokumentumgyűjteményében többek közt ezt írja: „Románia zsidó lakosságából, amely 1940-ben mintegy 760 000 lelket számlált, 400 000 embert öltek meg. Ebből mintegy 265 000 áldozat a román kormány felelősségét terheli, a többiért – az észak-erdélyi lakosokért – a magyar kormányt terheli a felelősség.” A Holocaust Romániában című könyv szerzője – álnevén Maghiar – a fentiekhez hozzáteszi: „…A Carp könyvében közölt számhoz hozzá kell adni azt a legalább 100 000 főnyi zsidó áldozatot, aki nem román, hanem szovjet állampolgár volt, és akit a Transznisztriának nevezett területeken, vagyis a Nyeszteren túli, román katonai adminisztráció alá került területeken végeztek ki a román szervek.”

Megdöbbentő, hogy Carp könyvét, amely Bukarestben jelent meg 1946-ban, suba alatt indexre tették, sőt a külföldi könyvtárakból is eltüntették. A romániai zsidóság képviselete pedig mintha tudomásul vette volna, hogy Romániában valóban jelentéktelen volt a zsidóüldözés, A legfőbb Gonosz megtestesítője Magyarország volt és maradt a román propagandában. Az Észak-Erdélyből elhurcolt zsidókat Ceauşescu nacionalista „történészei” hol zsidó, hol román mártíroknak minősítik, a folyamatos magyarellenes uszításban.

H. T.-tól tudjuk meg, hogy a hadsereg kebelében is dühöng a magyargyűlölet. Kiskatonákat a magyarságuk miatt csúfolnak, kínoznak oly módon, hogy a primitív heccelődések nemegyszer tragikusan végződnek. Mint a napokban Focşani városában is, Moldvában. Az egyik katonai egység kiképzőtisztje egy erdélyi magyar fiút folyvást bozgornak (hazátlan jövevénynek) csúfolt, mocskolt, mígnem az türelmét veszítve azt mondta: ha leszerel, megöli a senkiházit. Ezzel meg is pecsételte a sorsát. A kiképzőtiszt balkáni kegyetlenséggel verte félholtra. Most törött bordákkal fekszik Marosvásárhelyt a klinikán, s még nem tudni, nem marad-e nyomorék örök életére. Drámámból kilépve annak már-már tökéletes másában találom magam – mitologikus mérgektől megvadult gyilkosok között. Őszintén szólva: nincs mit csodálkozni azon, hogy nem engedélyezik drámám előadását. 

1986. október 23.  

 

Jezovics ködben úszott. Mit ködben? Habtengerben, ragyogó felhők egy helyben örvénylő, dús rengetegében, mint Isten hajfürtjében. Végeláthatatlan, elhömpölygő, de mozdulatlan hó-víz, mi leesni még nem akar, de fönnmaradni alig tud. Na. Ebben úszott Jezovics október huszonharmadikán, mikor is úszna? Mindenki odahaza maradt a szentséges ünnepen, csak ő, mint írókamarai elnök, és a régi írószövetségi elnök utazott el hazájából, noha nem ugyanabból az okból kifolyólag.

Jezovics aránylag nyugodtan, ugyanakkor döbbenten húzott el kicsiny és elrongyolt hazája fölött. Tegnaposan láthatá, hogy vagy nyolcvanezer-hetvenezer ember odahömpölygött az ország csukott háza elé, és nem a „Fel, vörösök, proletárok” kezdetű hattyúdalt énekelték, hanem többrendbéli magánszemélyek kétségbeesett beszédeit hallhatták végeérhetetlenül, s talán a Szózat szavaival rendületlenül is. Gyönyörű színésznő-barátja, ki a téren lakik, persze hogy elcsászkált a térben, a körben egyrészt, hogy látva lásson, másrészt, hogy hallva halljon. Mi lesz?

Mi lett volna? Színésznőnk, a szép, legnagyobb tapasztalata egybeesett Jezovics általános kommunista tapasztalatával: az emberek tikkelnek. Köztudott, hogy a tikk az arc egy-két izmának, de főként a szemnek ideges rángása. Lelkileg ráng ilyenkor az ember, és nem tudja elállítani. Nem valami jó rángás. És szabályozhatatlan. Hosszú évek kímélő életmódjával, vegetariánus koszttal és az aktuálpolitikától való elfordulással lehet – bizonyos mértékig – mérsékelni.

Úgy látszik, a tikk lett Magyarország ellenállási formája. Tikkelnek a miniszterek, egyes osztályvezetők, régi és újabb kommunisták, privatizatőrök, újdondász maffiózók, kikben a lélek háborog. Természetesen a tikk önmagát leplezi le, hiába mondja a tikkelő, hogy ő csupán magánbaja miatt, elhagyott szerelme miatt, gondozatlan gyermeke miatt tikkel – a tikk leleplezi. Hogy, valami bűzlik Dániában.

A mi kis színésznőnk, üde-szép szájával fogmutatva vigyorogva járt körbe a nagy tömeg szélén, és mit tapasztalt? Tikkelnek, de jelenleg nem az egyszerű, hanem a komplikált magyarok. Ezek a kirendelt tagbaszakadtak. Ennyi tagbaszakadtat még nem látott a mi kis színésznőnk, ki parasztkék szemével elég pimaszon nézett végig a kirendelt őrzőkön, akik nem voltak restek tikkelni rá. Elpirult. Nem akart visszatikkelni, csak elámult ezeken a nagy mameluk-katonákon, mennyire lennének erőszakosak a tömeggel, ha ilyen kedvesen tikkelnek közben. Csak nagyon sokára jött rá a kis csodanő, hogy nem egyszerűen és kényszerűen tikkelnek ezek a fekete mamlaszok, hanem tetszésüket kifejezve kacsintani akarnak reá, csak a kacsintás tikkbe szaladt, rángatóztak. Egyáltalán elképzelhetetlenül sokan voltak, minden fára jutott egy. (Még élve, hálaisten.) Ott álltak és kacsingattak az elvonuló szép színésznőre.

– Mit gondolsz, Jezovics, ezek, ha arra kerülne a sor, gumibotoznának azért? Olyan kedvesek. Mosolyganak és kacsintanak, akik ennyire észreveszik, ha egy nőcske elhalad előttük, talán nem ütnek annyira! Bár nagyon morc a felszerelésük. Ezek kommandósok, nemde?

– De-de – bólintott Jezovics, befele fordult, felhői felé. – Nem emlékszel, ki volt a főkacsintó, a nagy évtizedes tikkelő? Aki a tévéből is kikacsintott – ahogy egy törzsfőnökhöz, egy bennszülött és megfélemlített alvezérhez illik? Miközben kedvesen és kedélyesen a zakója vállát rángatta, és „tudjuk mi, hogy a puha valuta nem kemény valuta!” felkiáltással beletikkelt egy ország arcába, és tapsoltak az emberek, mert ez még a Hofi-kabaréknál is jobb vicc volt eredetiben látni a „Főnököt” belekacsintani a nép kedves kék szemébe? Tőle tanultuk.

– És mi a tikk?

– A tikk, kisleányom, ha valamit tudomására akarunk hozni másoknak, amit nem akarunk. Egyesek kacsintásnak álcázzák.

Ezen tűnődött Jezovics a habfelhők fölött, melyek agyát is elborították, ahogy röpült Svájc gyönyörű hegyei mentén. Óh, zökkent egyet a gép, és betonsuhanással megérkeztek a fáin Genfbe, a simába, a tökéletesbe, a bankosba és fölcsiszoltba. Jött is elibé egy nagyon kedves még nem látott barát, vitte-vezette, ellátta, emelte, körbemutatta, lebegtette, fátyolozta, ívelte Jezovicsot és a várost is. Jezovics rémülten látta, hogy a megérkezés pillanatában ez az ember rákacsint. Körbenézett, vajon kinek szól, talán egy ugyancsak szép színésznő szállt le vele a gépről, de nem látta. Új barátja újra kacsintott, mintha csak valami olyan dolgot akarna a tudomására hozni, amit nem akar. Aztán odahajolt Jezovics füléhez:

– Te nem a kommunistáktól kaptad a Kossuth-díjadat?

Jezovics megrémült. Mi ez? Világverseny? Itt is kacsintással leplezett tikkeléssel áll szemben. Nem elég odahaza? Ezt érte el a jótét kommunista rendszer negyven év alatt, hogy még október huszonharmadikán is tikkelni kell? Még annak is tikkelni kell, aki nem akar? Ha nem kommunistául, akkor ellen-tikkelni?

Gyorsan tovasuhant a szép gépkocsi finom rugóin, és hagyta magát Genfnek átadni. Micsoda fáin béke! Micsoda halk nyugalom, acélragyogású tó (még ezt a szót sem merte kiejteni a genfiek előtt, nehogy a nagy Aczélra gondoljanak, nem a vas és acél országra, hanem a magyar-bajszú honmesterre persze), a reformátorok fehéren meredt szobra, akik Illyés gyönyörű versében is ott állnak örökké a magyar kálvinisták és nem-kálvinisták sorsa fölött – uram bocsá! – szemrebbenés nélkül! Gyönyörű volt a város, a vitorlások fölhabzó tömege, a finom kikötő, Rousseau kecses szobra a híd mentén, a régi város magos-ablakos homlokzata, a belváros modern-fekete üvegpalotája beékelve a régi épületekbe, a mosolygó és könnyed szélfuvallat, ami a parkok dús, parfőmmel illatosított füvei közé sodorta a „züm-züm” faleveleket, melyeket aztán reggel porszívóval szedtek össze (még a parkokat is porszívózzák, isten kegyelmével), Byron sziklája, ahonnan sebezve küldé sóhajait a tó fölé a nagy romantikus egy félig véres zsebkendővel átkötvén nagy hajú fejét, az egész finom Genf, hol „élned kell s nem meghalnod”.

A terem nyüzsgött, melyben Jezovics ötvenhatos megemlékezését tartotta, éppen fölívelve ostorozta azokat a hősies kinti zugmagyarokat, kiknek az anyaország még útlevelet sem adott évtizedekig, kik még kacsintva sem érintkezhettek honi kintdolgozóikkal, kik verejtékesen és partizánmód lehettek csak magyarok, s mikor a határon vissza akartak jönni fölszabadulván a rendszeromláskor, és mellbe lökték őket, hogy hanyatt estek a hazaszeretettől, ostorozta őket, hogy legalább, talán, esetleg Illyés Gyulát ne tartsák kommunistának, s közben érezte magán, hogy kacsint! Maga is kacsint! És új barátja visszakacsint az első sorból, és aztán az egész terem elkezdett kacsintani, tikkelni, nehogy félreértsék egymást.

Jött visszafelé Jezovics az agyborító felhők közt az ő kacsintó Magyarországára és az ő legdrágább József Attilája jutott eszébe, akinek kedvenc játéka volt a „nézzünk farkasszemet!” szembenézés. Állítólag mindig József Attila nyert.

Ahogy leszállt a gép, Jezovics nem csókolta meg a beton anyaföldet két térdre hullva, hanem ment egyenesen az EXIT felé. Egy marcona, fekete ruhás kommandós állt az ajtó mellett, rátikkelt a genfi kalandorra, régimód. Jezovics szemrebbenés nélkül lépett Magyarország délutánjába, bár marta szemét a sötétség. 

1998 előtt

 

 

A fotók a Hemann Ottó Múzeum archívumából származnak