nem bántanak
aki olvas, az nem bánthat
de lehet hogy tévedek
lehet hogy a rémtörténeteket olvasva
gyilkosságokat készülnek elkövetni
ki vagyok én hogy ezt megítéljem

 
 
 
Hogy most majd elveszik tőlük, amit
nem kértek, s ami ugyan csak maszat
a vérben, de nekik egyedüli
bázisuk, pártalan vegyhalmazat.

kint nyár van.
a kórterem plafonja,
mint befagyott tenger felett az ég.
virágot nem mertem venni neki,
nehogy elkezdje tépkedni, és feltegye a kérdést,
„szeretsz, nem szeretsz”
Karádi Márton versei

 
Ha meg feljön a hold
az őrült Csontváry kezd mászkálni házak gerincén
valami rossz kis batyuval hátán
kilóg belőle valami üveg
valami ecsetek nyúlnak ki
a gyomrából

Az igazi jelenlét a más opusszal össze nem téveszthető költői mű megvalósulásában teljesedik ki. A kifejezés egyediségének kikerülhetetlen feltétele a költő elkötelezettsége az irodalom mellett, emennek viszont legfontosabb vetülete az, hogy az irodalom egészén belül akarja jelenlétét jelentéssé tenni. A jelentés ekkor az irodalom egészéből kihallható egyediség. (1997)

Különös fény vibrált
a forró aszfalton.
Odafelé a Baji úton mentem,
visszafelé a Szegfűn,
a Kutyával, biciklin.
Valaki feküdt az úton.

 
 
A csökkenő légnyomás
zűrös levegőbe vet,
színes cafrangokkal
zuhanunk
és alattunk a gyerekek
újért kiabálnak.

Szeptember 1-jén tíz éve annak, hogy Faludy György – örökös munkatársunk – elhunyt. Egyik legszebb versével rá emlékezünk.

 
szürke poloskamag, virágos szakállzuzmó
korpafűszerű sarlósmoha
villámzómoha
neked gyöngyperje, neked mohafű
ennek jó lesz a madárbirs
a párduckobrának vesepáfrány
én vánkosmohát iszom, beszélgessetek

 
 
Ok-lánc?, lánc?, na ne!, nyűtt fonál tán,
vén Klóthók fonták guzsalyaikon
nagy, falusi telek beálltán
(ma megannyi elfeketült ikon).
(A Sors Istennői, flamand falikárpit, 1510 körül - Victoria and Albert Museum, London)

 
az asztalon pohár
a pohárban vér
vagy csak így képzeli
de ha így képzeli akkor ott van
a vér a pohárban
bár az asztal elúszik a szürke vízen

Hittem, azért szóltam; noha igen megaláztatott valék. 
Csüggedezésemben ezt mondtam én: Minden ember hazug.
 Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?  
("omnis homo mendax: minden ember hazug", 115. zsoltár, Károli Gáspár fordítása)

 
remete lakik
az erdőben jön megy él
szabad ég alatt

harminc év magány
nyugalom boldogság hit
fáradtság erő
Balla András portréfotója Borostyán Imréről
 

 
Hogy értünk vissza?
Másnak ez
hegyek, rusztikus...
A medvétlen sokmedvés Gyergyó,
ahol csak magyarok,
és ahonnan.

Augusztus végén hamar hűvösödik, reggelre hideg a harmat a füvön, hideg a parasztok arcán a gond. Jön a szüret, és hova tegyék majd a pár kiló szőlőt, lesz-e belőle legalább must, vagy azt is elviszik, a bolond szomszéd majd az udvarra önti a mustot, ne legyen bor belőle.

 
 
Közben pedig egy zöld négyöves spárgalégy
iparkodik át a (kimondom) Tandori-
versfákon. Mintha korcs sarja az ókori
villámos Pegaznak, vad szárnyas lovaknak,
akiknek patái versforrást fakasztnak
lóversenypályából, kőből, semmiből is. –
Nézem: a légy miből? Int neki a kőris.

"csak gurulni
csak a réten
csak felállni
csak keréken
csak a feketére festett
nyikorgó tolószéken –
csak felállni
csak ölelni
csak bár egyszer átölelni. "
– Jancsó Noémi versei

Pókháló szálai között
feszül a lét Áldozata még vergődik – elhalkul

A mezőn hagyott zongora
billentyűi maguktól játsszák az üres dallamot

 
 
 „Nem sírtam, egyetlen könnyet sem ejtettem, egyszerűen
 csak valami hidegség töltött el, magányosnak és zavarodottnak
éreztem magam.” (Sting)

 
A homlokod mögött
vastag kötegekben áll a fény,
az asztalodon gőzölög a csirkepaprikás,
fotelba ülsz, felállsz, lefekszel,
itt a reggel