Szemét. Ahelyett, hogy örülnél a színeknek, a paletta változatosságának, a másfélének, gonoszkodsz. Ki ért benneteket, idióta, paranoid férfiakat?

Többé nem tudtam hinni abban, hogy ezek itt jót akarnak nekem, legfeljebb rosszul akarják, éppen fordítva van, rosszat akarnak, de a maguk szempontjából nagyon is jól, viszont akkor részemről is vége a bizalomnak, nekem kell megvédenem magamat, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék.

Azon gondolkodom, ki kellene csapni az asztalra a tízezrest, és megkérni a mestert, hogy szedje le a polcról a legjobban összeszurkált vudubabát s húzza ki belőle gombostűket, mert az a kis figura valószínűleg én vagyok.

  Tímár közben a szigeten is elkövet egy egészen apró kis hibát, ám a következmények hónapról hónapra nagyobbak lesznek, és hogy hibáját jóvátegye, Isten előtt elveszi feleségül a kétszemélyes sziget fiatalabbik, tőle gyermeket váró, és őt rajongásig szerető nőlakóját, a rajongásig ártatlan (no persze hol van már az a rajongás!) Noémit.

Szerencsétlen, riadt szemű férfi gubbasztott az ágy mellett, a haja csapzott volt, az arca cserzett, öregebbnek látszott, mint amilyen idős lehetett. Összehúzta maga előtt a karjait, mint aki ütéstől tart. Hagyd, mondta a fiam, a barátom, jó ember.

Igen, nekem szükségem van arra, hogy a szikla mindig visszaguruljon. Ne álljon meg, igen ezt akarom. Addig volt jó, amíg volt miért küszködni és reménykedni, hogy hátha csak egyszer megáll…

Ez a nap a harang napja! Egésznap úgy képzelem – süllyedek. Süllyedek vissza a múltamba. Talán egy kútba. Magán-kutamba. Alá kell ereszkednem, mert gyermekkarnyi vastag meztelen csigák jelentek meg a felszínen, s azt tekergik: „Ez a te múltad! Mit akarsz többet?”

Beleírja a versbe a gesztenyesütés kékre égő vaslemezét, bele a cseresznyefák susogó lomját a méhekkel, bele a végtelen páfrányszüretet, bele, nem bírják lecipelni a nászünnepre lekaszabolt kazalnyi zöldet.

Csak annyit konstatáltam utólag, hogy öreg fejjel gyáva lettem. Felriadva gyertyát gyújtottam. Az volt az érzésem, hogy valaki kintről rám sunyít, a zsalugáteren keresztül alattomosan figyeli minden mozdulatomat. Tán még a gondolataim után is spionkodik.

 
Igazán csak az emberről mondatik, lám, ravaszkodik, ökörködik, tehénkedik, megszarvasodik, kutyálkodik, gyesznólkodik, és amiképpen e fabulával int az bölcs, a maga elméjének kárára is majomkodik.
 

Az öregasszony sietve érkezett a paplakhoz. Bement a beteghez. Elmondta kétszer a Miatyánkot. Végezetül lehajolt a füléhez s belesúgta: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A padre szeme felpattant az ismerős szavakra, véget nem érő kacagásban tört ki. Felszakadt torkában a tályog.

Ez volt az a pillanat, amikor a nagyanyámban feltámadt a félelembe ágyazott életösztön. Ránézett a gyerekeire, akik még jóformán föl sem fogták, hogy apa nélkül maradtak, és az jutott eszébe, hogy ha eztán majd dolgozni megy, nem tudja kire hagyni őket.

 Mr. Bbamba legújabb kezdeményezése, hogy az angol tudományosságban ezután az idegenszívű latinizmusok helyett inkább a gaelt használják, végképp megnyerte Mr. Green tetszését, és azonnal kiutalt másfél millió fontot saját keretéből az állatkertnek, hogy a javaslat megvalósításának első lépéseként bevezethessék a rúnajelek használatát az állatkerti eligazító táblák esetében.

A kisváros zárt világ, új hús, új alak nem vész el, éjszakai sötétben is szem előtt van. Az se tűnik fel, friss vőlegényei mind ugyanazt a két albérletet használják.

A labda volt az egyetlen, amin látszani kezdett az egész napos használat. A csillogó bőrfelületen előbb apróbb kopások, kicsi repedések jelentek meg, s a fehérsége is kezdett eltűnni: elhalványultak a feliratok és a csillagok, mintha tömörebbé és súlyosabbá vált volna.

Nem láttad, hogy a nővérke ereiben valósággal megfagyott a vér, mikor leelvtársnőzted? De az nem direkt volt, dünnyögte anyám, szegény nővérke, én csak zavaromban szólítottam úgy. Berzenceiné legyintett, jaj, drágám, nehogy már megbánd, nekünk most éppen az a jó, ha tartanak tőlünk!

 Ittam bikavért, édes muskotályt,
három vicces spicces törpe ide-oda járt.
Hordó hat akós, tokaji aszú,
igyuk még száz évig és ne rágjon meg a szú.
 

A karácsony és a karácsonyi alma. Szenteste délutánján kútba dobott, vízkeresztkor kihalászott piros Jonatán alma. A konyhaasztalt körülállva a petróleumlámpa fényében, annyi cikkre bontva, amennyien éppen, körben a piros héj, belül az átlátszó magház, mint a mise végén.

 
a kötéltáncosnő vére úgy folyt szét az álmon, mintha szent péter könnye lenne. ha hold nem volt,  csillag se legyen. kifogyott az ég kabátjából a remény cérnája.

Ha nem vagyok a városban, sokszor erről álmodom, hogy milyen is, ajaj, és utána tervezem, ha megérkezem, akkor rohanok oda, száguldok hozzá, mert kell, nagyon is kell nekem ez az ablak, az én ablakom, hogy lássak.