Divatozik a kis cinke:
– Feszes pólót kis cicinkre,
kék begyünkön sárga címke
virítson: „I love picinyke!”

 
 
A nyers vágy, csak leszakítani, tiporni, átmenni rajta. Amikor elérkezik a pont, a fájdalmas lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, a gyónás, a szégyen, kiejteni ott Isten papja előtt az utálatos szót, „paráználkodtam” aztán egy kis enyhülés… a feloldozás nyugalma, a bűnbocsánat békéje. – Csepcsányi Éva: Mistica profana, Irodalmi Jelen Könyvek, 2011
 

Amikor megszületett az öcsém, apám büszkén és spiccesen tért haza. Lelkesen beszélt az ő fiáról, akit Viktornak neveztek el. Viktor egyenlő győzelem, magyarázta apám. Másnap a városi könyvtárban megkérdeztem a könyvtárost, mit jelenthet a nevem. Arra gondoltam, nem hiába van ott a megszámlálhatatlan könyv között, csak szállt bele valami abból a temérdek tudásból. De ő elnevette magát, szerinte semmi különöset nem jelent a nevem, vagyis, csak azt a szerény kis lila virágot és kész.
 

Esze elment hatalom ma
veszedelmes, mibe ránt.
 

Mért is vettem vírusirtót
Kéz alatt?
S mért nem raktam fel erősebb 
Tűzfalat?

Tíz éve vágom apu haját. Anyámon kívül csak nekem van fizikai kontaktusom vele, a kötelező születésnapi puszin kívül azelőtt sose értünk egymáshoz. Nem, ez nem igaz. Egyszer mégiscsak előfordult. Tizenhat évesen teherbe estem, s az abortusz után, amikor hazaengedtek a kórházból, apu bejött a szobámba, megsimogatta a fejem, és megkérdezte, hogy vagyok. Nem sokat kell vacakolnom ebben a sötét fürdőszobában, ripsz-ropsz elkészülök a frizurával, gondolom, és egyáltalán nem élvezem, hogy ki van szolgáltatva nekem. Szeretnék minél előbb túl lenni a dolgon, addig is beszélek, beszélek, mintha a szavaimmal akarnám ellensúlyozni a fizikai közelséget. 

 Pipás vagyok, de mit tegyek?
Magamban füstölöghetek…

Itt szemben velem a falon egy nő néz vissza rám. A fotó annyira kinagyítva, hogy láthatók a pixelek, de nem csak ettől elmosódott. Távoli, mert bár mindössze öt méterről fotóztam, köztünk volt az eső, egy ablaküveg, az üvegről visszaverődő vizes, csupasz fa, és egy közönséges beton villanyoszlop tükröződése, ráadásul az ablaküveg mögötti függöny árnyéka, és csak ezek mögött a nő. 

Ám mindez megváltozni látszott, midőn Babett kisasszonyt udvariasan elősegítette a bokorból, mámorosan megmerítkezve annak finom mályvacukor illatában, és beleveszve vad fekete szemeibe. De amitől végképp józan eszét érezte elveszíteni, az a duzzadt ajkak fölötti érzéki fekete pihék, s az azokon fénylő izzadság apró harmata volt. Tóth Tihamér a világ összes gyémántját odaadta volna, csak lecsókolhassa a sós csöppeket, és tisztán érezte, ő most halálosan beleszeretett Sonntag Babett kisasszonyba. 

Lett cédé, rémmese, könyvek!
Szemetet írni legkönnyebb.
 

Hangtalanul nyílt, egy sötét, kriptaszerű előszobába léptünk. A falak mentén vaskos padok, egy vakablakban három viaszgyertya várta, hogy világíthasson. Balra vastagon párnázott, zöld ajtó. Amikor az igazgató kitárta, fény ömlött ránk és liliomillat. Kézzel szőtt perzsa nyelte el lépteink zaját, jókora íróasztal és igen kényelmesnek tűnő szék várta, hogy birtokba vegyem.  

Kinek Isten hivatalt,
annak (mondják) észt is.
 

A férfi látszólag közömbösen fogadta a felesége kirohanását, s a következő napon valóban nem ment dolgozni. Reggel fölkelt, szokása szerint fürdött, reggelizett, átlapozta az újságot, majd nem öltönyt vett fel – amiben dolgozni járt –, hanem farmert húzott, kopott pulóvert, hóna alá csapta jegyzetfüzetét, zsebébe dugott egy tollat, és elment a könyvtárba. Az egész napját ott töltötte, s csak zárás után ment haza.  Másnap ugyanezt tette, ahogyan a harmadik, negyedik és ötödik napon.
- Meddig akarod így folytatni? – kérdezte a felesége a hatodik nap reggelén.
- Amíg be nem bizonyítom, hogy a hóhérok léteznek, és rá nem jövök, hol tanyáznak most. 

    Szabadon hízás s fogyás közt,
Választhatni, mily nagy eszme,
S lesni ősi mérlegünket,
Egy dekával több nem lesz-e.
 

Béla és Klára nagy boldogságban éltek. Béla dolgozott, Klára vásárolt. Gazdasági válság alatt ez egy normális családmodell. Amíg Béla dolgozott, addig nem érdekelte, hogy Klára mit csinál, hűséges asszony, se gyerekük, se abortusza nem volt. Klára mindig várta Bélát a műszak lejárta után a munkahelye előtt. Béla sokáig azt hitte, hogy szeretetből, a kollegái cukkolták, hogy ő csak serpának kell, csomaghazavivő szolgálatnak. Nem érdekelte. Amikor hazaértek, az asszony kipakolta a ruhákat, mert a turiból hozta a cuccot haza, és nagyokat szeretkeztek. Sikertelenül. Egy napon így szólt az asszony Bélához. Te Béla, arra gondoltam, ha már úgyse csinálok semmit, akkor kereskedhetnék a neten. Hogy veszek ruhákat, és eladom. Kis haszonnal. Béla nagyon megörült ennek, hogy amíg ő gépiforgácsol, addig  az asszony a neten van, nem költ, de még keres is, kis haszonnal. 

Adjon az Isten
egyenest
ezer baráti
esemest
animált ímélt
a netre
szerelmet a ret-
tenetre
 

 
Ez a történet igaz. Szereplői éltek, vagy ma is élnek. Amíg lehet. Ezért kell megörökíteni őket.
 

Adjon az Isten
egyenest
ezer baráti
esemest
animált ímélt
a netre
szerelmet a ret-
tenetre.
 

A Luca-dallam nem halkul, a stég lábait ritmikusan pofozza a fodrozódó hullám, lassan együtt rezgünk a hullámokkal, a dal ritmusával, a táncoló vörös szoknyával, a múlt, a jelen és a jövő együttes látványával. Luca fölött az égen mosolyogva sorolnak a nők. A lányok. Az asszonyok. Bikiniben. Szépek. És szebbek. Kívánatosak és kívánatosabbak. Öröm, ahogy a sornak nincs vége. Csak jönnek, jönnek, úsznak az égen koordinálatlanul, előzgetve egymást, hajuk rövid, abban az a szép, hajuk hosszú, bennük az. Melle kicsi, rajta az a gyönyörű, az aprócska lánymell, melle nagy, rajta az, megpihenhetni ott.  Bizonyos rövididejű nőket nem ismerünk fel első szemre. Róluk azt gondoljuk, hóha, ők biztosan a jövő! De jó!  

Várjuk, hogy teljen. Jól várjuk, hogy teljen, hogy csengjen. Mégis mindig meglepő, amikor felcsendül. A csengő. Most az erkélyen fújjuk a füstöt, figyeljük, ahogy az eső elmossa a hét eleji havazás utolsó hírmondóit, nem hiszünk a szemünknek, de nem mondjuk, nem gondoljuk, hogy globális felmelegedés gyötri a földet, mert hasonló tragédiát, ahogy a fehér karácsonyt leveri a fekete karácsony, áprilisi záporok robognak végig a völgyön, gyerekkorunkban is láttunk nem egyet, nem kettőt. Amíg magyarázzuk a két okos nagyfiúnak, akik szerint az emberiség megöli a földet, leszarja az örökösöket, alig hallhatóan megszólal a csengő. Nem tudni, ki járt itt, ki repült át közöttünk, Jézuska, netán Luca. Talán Luca.
Luca széke 13.