Megkérdezték Szentgyörgyitől (talán):
„Paprikánál nem jobb-e a csalán?”
„Lehet, több a vitaminja, csakhogy szúr, vakar.
Azt fogdosni, trancsírozni, csűrni kurva szar.”
 

A mindenféle (bugyi-, virág-,bajuszpödrő-, könyv-, nadrágtaró- vagy náthaterjesztő) csomagküldő cégek hihetetlen sikereket érnek el napjainkban azokkal a rendkívüli ajándéksorsolásaikkal, melyeknek levelei elárasztják szegény elő- és nem előfizetők postaládáit. Úgy véljük, az Irodalmi Jelen sem maradhat el mögöttük. Ezennel közzétesszük első, utolsó, utolérhetetlen, rendkívüli, csak Önnek, csak most ajánlatunkat. Ne hagyják ki!!!!!

 Puffadt hasú nagysága alkuszik egy kosár paradicsom mellett, arrébb felfordított füles kosarakon kofák üldögélnek, a kendők mélyen a homlokba húzva, a bő szoknyák a porba lógnak. Térdnadrágos kisfiú pihen fáradtan egymásra rakott gabonás zsákokon. Meleg van. Amott két fehér ruhás gyermeklány hajol egy gyümölcsös kosár fölé, szalmakalapjuk alól kibuknak a kígyózó copfok.
 

A sárga mellény a szép emlékek – mert ilyenek is akadtak elvétve – fakó otthonaként rövid, elnyűtt és szakadozott. Valahol az órazseb környékén lakott egy mára lassan-lassan elfeledett feleség, és elenyészően pár boldog év. Ám a sértések, ócska heccek foltozta, verbális erőszakok, durva tréfák szőtte zakó jótékonyan elfedte feslettségét.
 

Nemcsak Magyarország keleti csücskétől mentem el a nyugatiig (és találtam ehhez igazi társakat), hanem fejben is eltaláltam oda, ahova szerettem volna. Azokhoz, akiket szeretek. Ennyi.Nem tudom, mivel kéne lezárnom ezt a túranaplót, mert még itt sincs igazán vége. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ugyanolyan jó utat és szerencsét kívánok Neked is, Útitárs, amilyenben nekem volt részem – és egyszerűen abbahagyom.

 Pont kellemes a ház ritmusa: a fiúk is csak tízig duhajkodnak, ahogy mi szoktunk, mert ugyanúgy korán kelnek reggel. Mire tovább indultunk, már jóformán csak Pipi bácsi volt a háznál, megbeszélték Rékával, hogy "majd valamikor ugyanitt", aztán szépen útra keltünk mi is.
 
 

Egy családi ház udvarán keresztül lehet bemenni, azt hiszem száz vagy kétszáz forintért, de cserébe nézhetsz régi kovácsműhelyt az udvaron, a gazda pedig kezedbe nyomja a kulcsot, hogy hátul a kert fölött bemehetsz a régi szélmalomba, ha szeretnél. Hatalmas kulcs egy picike ajtóhoz, aztán csak ámulsz és bámulsz, hogy az ember mit ki nem talál még akkor is, ha nincsenek világmegváltó szerszámai. Ezeknek a malmoknak például olyan teteje volt, hogy mindenestül el lehetett forgatni egy sínen, a széliránynak megfelelően. Ráadásul az egyik talán még ma is működőképes lenne, csak ki volt szépen peckelve a kereke.

Keglevich grófnak több kastélya, kúriája volt szerteszét a Monarchia terültén, sőt, még Franciaországban és Itáliában is. Soha sem lehetett tudni, épp hol tartózkodik, hisz úgy járt-kelt birtokain, akár az árnyék, sokszor álöltözetben is. A cselédek, szolgálók mind egy szálig a hatása alá kerültek, nem akadt mégoly erényes asszony vagy leány, aki ne ábrándozott volna szalmával tömött vánkosán az öleléséről.  Minden cselédje a kezére dolgozott, a férfiak félelemből és tiszteletből, a nők pedig áhítatos rajongásból.

– A szokott szobám szabad-e?
Alázatos, vörös szemével idegesen pislogott, hol az inasra, hol az úrra sandítva.
– Sajnos uram mind az öt szoba lefoglalva, orosz urak érkeznek hajnalban.
Izzadt homlokát megtörölve, hangját meghalkítva fűzte hozzá:
– Bolsevikok…
– Bolsevikok! – köpött megvetően a báró, és borús arccal az ablak felé fordult. Kint nagy pamacsokban hullott a hó.
 

A szerző mélyen (sajnos nem eléggé!) el van merülve a költészet tengerében. Diplomás óvodás, ez jelzi, milyen színvonalon képes megrengetni gitárját és hallgatóját. Versei, dalai az ősi, kiirtha-tatlanul áradó szellemi környezetszennyezés múlhatatlanul nevelő hatású darabjai. A fülből egyenesen a szívbe szállnak. Olyanok, mint amilyennek némely gyermekirodalmi szerzők szeretnék a gyereket: kellően hülyék, hogy csak az ő műveiket fogyasszák. Hogy miről szólnak? Azokról a gyerekekről, akiknek szánták. Vegyék, vigyék, egyék! Kazettán vagy élőben, hivatalos kiadásban vagy kötelező beadásban!
 

Micsoda vidék! Minden fél kilométerén új mutatvány! Gaja-szurdok, először a sziklákkal, utána kilométereken keresztül a patak, aztán hosszú séta a víztározó partján, hol mellette, hol az üdülőtelep pici kuckói között... Úgy lekötötte a figyelmemet, hogy a Becsali büféig (pecsételőhely) fel sem tűnt, hogy ma még nem ettem. Itt akartuk elfogyasztani az első ebédet, de arra van egy jobb hely. Kedves volt ugyan a néni (szerintem mi nyitottuk rá először az ajtót aznap), de végül is tovább mentünk, amíg meg nem találtuk a gátat. Ez már mindjárt más, ilyen helyen még nem ettünk ezelőtt.

Nem estünk kétségbe, elmentünk a piros jelzésen egy tóig, aztán letértünk itt a széles útról, és egy kis ösvényen ismét be az erdőbe. Mint egy mese! Fehér táj, fekete patak, kellemes idő, és ezt az ösvényt is kitaposták előttünk, úgyhogy a fél méteres hó sem jelentett akadályt. Igaz, töredékét sem lehet ilyenkor megtenni a nyári távoknak, de ezeken a kis kirándulásokon olyan élményekben lesz részed, mint nyáron akár egy egész nap alatt. Annyit fényképeztünk, hogy ezen a hétvégén tettem totál tönkre a fényképezőm akkumulátorát.

 
Beléphetünk, mi nők és a férfiak egymás életébe úgy, mint a szentképeken, földöntúli ragyogás fedi el igazi lényünk, vakító szerelembe zuhanhatunk, és megeshet, ismétlem, megeshet, hogy a fény elillanása után is ragaszkodunk vakon meghozott döntésünkhöz, hogy az igazit látjuk, és ő is az igazit látja bennünk, aki soha másra nem felcserélhető, aki pótolhatatlan.

 
Az egész Mátra sűrű ködbe burkolózott, mi pedig fölötte néztünk el a késő délutáni napsütésben a szürkéskék végtelenbe, melyből helyenként fekete kúpok álltak ki. (Jobb, ha erről mindjárt képet mutatok fecsegés helyett.) A legtöbb időt azzal töltöttük az ösvényen, hogy fényképeztünk.
 

Leügettünk a Fiúsom-patak mentén addig a pontig, ahol ez a Csörgő-patakba torkollik. Innen a Csörgő- szurdokig tart a térkép által még nem jelzett titkos birodalmunk. Erről csak képet mutatok, mert úgysem telik már öt évbe, és felfedezik, aztán véget ér a gyerekkori titkos jó világunk. Erre a kis időre még próbálom eltitkolni, bár már láttam egy utat, ami részben arra vitt. Szépen és szokás szerint letértünk a jelzett ösvényről, és elmentünk a felnőtt játszótérhez, de víz alatt volt.

Ebéd előtt ritkán szoktuk szinte az egész napi távot lesétálni, úgyhogy ennek örömére hatalmas lakomát csaptunk a maradék hideg élelemből és a tegnapi krumpliból, mert mindjárt megyünk haza (megszerveztem a részleges kimentésünket is), úgyhogy el kellett fogyasztani mindent, ami a nyakunkon maradt. Lent a faluban iszonnyal teljes elismerést váltottunk ki a pecsételős kocsma kocsmárosnéjából, mert ő ugyan biciklivel jár dogozni a szomszéd faluból, de ezer kilométer! – az mégiscsak sok.

Luca teljesen rosszul volt, Réka csendben tett-vett, Viktor meg fel-alá járkált a tábortűz és a szoba között, ahol Luca feküdt. Nekem pedig hiányzott Máté (erre nagyon emlékszem), mert az ő közelében valahogy mindig sokkal jobb a hangulat. Búsan ültem a tűz mellett, a többiek meg fel-feltűntek néha, és Réka hozott padlizsánt, amiről kiderült, hogy valami egészen zseniálisan el lehet készíteni parázson, a megfelelő fűszerekkel.

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.

Féltem is, hogyan bírják majd a "picik", úgyhogy Lucának el is küldtem szépen kirészletezve a teljesítendő szakaszunkat, sőt még a térképet is befotóztam neki. Ám igazából Viktor miatt aggódtam, mert őt a tipikus fehér bőrű, allergiás városi fiúnak képzeltem. Benne csalódtam a legnagyobbat és a legkellemesebbet: úgy jött egész nap, mint a parancsolat, és egy rossz szót nem szólt egyszer sem. Fiúkkal öröm kirándulni, ha egyszer sikerült rávenni őket.

Bocsáss meg, szánakozó Isten! midőn téged imádlak, midőn hozzád felnyögni akarok egy kis enyhülésért, csak egy percenésnyi szabadulásért, akkor is közbelép az ő ábrázatja, az ő hangja, ahogy a múltkor is elrebegi, hogy elvesztette a ridiküljét. Amiben az igazolás volt. Arról, hogy ellopták az iratait